22. püspöki jelentés

Dr. Szabó István püspök jelentése elhangzott a Dunamelléki Református Egyházkerületi Közgyűlés
2016. november 10-én tartott ülésén, Budapesten

Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés!

Hadd idézzem a második Korinthusi levél egy passzusát, amelyet a napokban olvastunk, ahol Pál apostol ezt írja: „Amikor Macedóniába érkeztünk, semmi nyugalma nem volt testünknek, hanem mindenféle zaklatásban volt részünk: kívül harcok, belül félelem. De Isten, a megalázottak vigasztalója, minket is megvigasztalt Titus megérkezésével, de nem csupán megérkezésével, hanem azzal a vigasztalással is, amellyel megvigasztalódott nálatok, hírül hozva nekünk vágyakozásotokat, kesergéseteket, és hozzám való ragaszkodásotokat, úgy hogy én még jobban örültem” (2Kor 7,5-7). Az apostol szavai ma is érvényes és megerősítő titkot tárnak fel a keresztyén szolgálattevők egymáshoz való kapcsolatában, és a gyülekezetek életében. Jól megfigyelhettük már a levelet olvasva, hogy az egyébként másutt olyannyira harcos apostol ebben a levélben szinte megengedő, szelíd és tapintatos, és még annak is hangot ad, hogy ha megbántotta volna a korinthusiakat, lelki gyermekeit, akkor mindenképpen és minden módon, az igazságból egy tapodtat sem engedve, kívánja őket újra szeretetébe fogadni, és ehhez nyilvánvalóan az is szükséges, hogy a korinthusiak is fogadják őt vissza szeretetükbe. Most leginkább ebből a részből azt a különös, egymást erősítő tapasztalat-sorozatot akarom csak kiemelni, amely kapcsán az apostol jelzi a korinthusiaknak, hogy sok egyéb testi és lelki nyomorúsága és zaklattatása közepette is mindig a szívében hordozta a korinthusiak sorsát, és éppen emiatt a szorongásai és félelmei meg is többszöröződtek. De amikor a korinthusiakhoz kiküldött Titus, maga is megnyugodván látta, hogy a korinthusiak megfogadták az apostol intéseit, ez a jó hír az apostolt is megvigasztalta, és minden más harcában is megerősítette. Titus megvigasztalódása, mondja, vigasztalt meg engem is. Vagyis ez azt jelenti, hogy szolgatársát nem egyszerű futárnak vagy postásnak, az apostoli üzenet tudtul adójának vagy állapot-felmérőnek tekinti, hanem teljes érvényű szolgatársnak, akinek a megvigasztalódása ott, Korinthusban az ő mély és elvehetetlen öröme is lett. Az az öröm, amit Titus átélhetett, lett az apostol öröme, és ez az öröm nyitja meg Pál számára újra az utat a korinthusiakhoz, ez az öröm erősíti meg minden más küzdelmében is. Pedig, emberileg szólok, lehetett volna ez másképpen is. Például. úgy, hogy Titus térül-fordul, és nem veszi önmagára a súlyos terhet, hogy az apostol nevében és képviseletében úgy járjon el, hogy az az ő személyes ügye is. Vagy lehetett volna úgy, hogy a korinthusiak zárt borítékban küldik meg az apostolnak szóló üzenetüket, Titust pedig nem avatják be semmibe. Vagy lehetett volna úgy is, hogy az apostol jelzi, ha majd már többé-kevésbé rendbe jönnek a dolgok, akkor elmegy Korinthusba és ellenőrzi, hogy igazat mondott-e Titus, vagy hogy a korinthusiak igazat mondtak-e Titusnak. De más a keresztyén élet szabálya, és más a mi szolgálatunk rendje is, más az egymással való törődésünk, egymásért való szolgálatunk és fáradozásunk értelme. Merthogy itt semmi sem önmagáért való. Az apostol szolgálata nem valami önkiteljesítő igyekezet, Titus szolgatársi működése nem egy lehetőség a többi között, hogy feljebb jusson a ranglétrán, és a korinthusi gyülekezet vágyakozása, kesergése és ragaszkodása az apostolhoz ugyancsak nem valami csoport-dinamikai szerepjáték része. Itt minden Krisztusra tekint. Az apostol a Krisztus evangéliumát hirdeti, és nem is akar másról tudni a korinthusiak között, mint a megváltás nagy titkáról, Titus sem Pál apostol alárendeltjeként, hanem az evangéliumi szolgálat munkatársaként jár el követségben. És a korinthusiak sem önmagukat választották ki arra, hogy egy szent közösség tagjai legyenek, hanem ők azok, akiket Isten a világ bolondjai, nemtelenjei, senkijei, egyszóval érdemtelenjei közül választott ki, hogy a Krisztus minden gazdagságát közölje velük. Egyszerűen szólva, itt van előttünk a solus Christus egyik olyan dimenziója, amit éppen nekünk, reformátusoknak szükséges újra meg újra hangsúlyossá tennünk egyházi életünkben. Azzal ugyanis nincs baj (ahogy egy kedves ismerősöm mondotta), hogy Krisztus kereszthalálával és feltámadásával kiváltott bennünket bűn-adósságunkból és eleget tett értünk. Ezt váltig tudjuk hangoztatni, amikor azt mondjuk, hogy: egyedül Krisztus. A gondjaink ott kezdődnek, amikor a megváltott és Isten ítélőszéke előtt igazolt, vagyis felmentett életünket a megszentelés csodálatos dimenziója felé kell fordítanunk. Komoly teológusok soha nem is vitatkoztak azon, hogy ez a kettő elválaszthatatlanul összetartozik. Azon már persze lehet vitatkozni, hogy a syllogismus practicus-ban hova esik a hangsúly, vagy hogy a keresztyén életben mit észlelünk előbb, azt-e, hogy előbb érkezik hozzánk az isteni megigazítás felszabadító üzenete és ez indít a szent élet felé, vagy éppenséggel azt-e, hogy már igyekeztünk szentül élni, ismertük a drága parancsolatokat, sejtettük, hogy merre az üdvösség útja, csak éppen még nem voltunk elég szabadok és hálásak, hogy el is induljunk rajta, mert még aggódással és félelemmel volt tele a szívünk, hogy vajon Istennek tetsző életet tudunk-e élni. De ezt most nem bonyolítom tovább; a ránk következő esztendőben, a reformáció 500 éves évfordulóján bizonnyal lesz módunk erről újra erős és tiszta fényben szólni. Főleg hogy jövőre ünnepeljük a II. Helvét Hitvallás elfogadásának 450. évfordulóját is, amely egyben a markáns és határozott jelzése a magyar református egyház hitelvi megalakulásának is. Leginkább éppen a II. Helvét Hitvallás az, amely Bullinger higgadt és józan sorain keresztül újra és újra ehhez a belátáshoz tanácsol bennünket. Így ajánlom majd tisztelettel közgyűlésünknek a II. Helvét Hitvallás új fordítású szövegének elfogadását, amit már számos egyházkerületi közgyűlés megtett, hogy aztán ez a korszerű nyelvben megszólaló szimbolikus iratunk éppen nyelvi frissessége okán is újra egyházi életünk és tájékozódásunk központjában állhasson.

Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés!

Pál apostol szavai, és különösen az, ahogyan üdvözítő Krisztusunk felé fordít bennünket is, a Korinthusi levél kontextusában még egy másik nagy kérdésre is rámutat. Rövid szóval már utaltam arra, hogy Krisztus üdvözítő mivolta, közbenjárói munkája, egyszóval az a tény, hogy Ő az egyetlen közbenjáró Isten és ember között, és nincsen más név, sem égen, sem földön, ami által meg kellene tartatnunk, erős fényben állítja elénk azt a jelenséget, amely engem személy szerint az utóbbi időben egyre nagyobb nyugtalansággal tölt el. Miután közgyűlésünk tudja, hogy nem szoktam a gondjainkat elkendőzni, engedtessék meg, hogy erről is szóljak néhány szót. Ámbár, előre bocsátom azt is, hogy szívem minden kívánsága és buzgó vágyam, hogy bárcsak tévednék, és ne úgy lenne, ahogyan én látom. A jelenséget most jobb híján az önmegvalósítás szellemének nevezem. És gyorsan hozzáteszem, hogy ennek a keresztyénség története során sokféle és számos elnevezése volt, például: cselekedeti igazság, hogy csak a 16. század egyik forró vitapontját idézzem. A probléma mindig az volt, látjuk ezt a régiek erre vonatkozó és különböző megnevezésű fejtegetéseit is olvasva, hogy folytonos lelki éberségre van szükségünk, hogy ne tévedjünk el. Mert a korszellemnek, amely persze mindenkori szellem, a korszellemnek, amely az ó-embernek és az Isten ellen fellázadt és vele harcban álló embernek mindenkori felfogása, az az egyik nagy talánya, hogy szinte érzékelhetetlenül jelenik meg, uralkodik el rajtunk, foglalja el legszentebb érzéseinket, határozza meg felfogásunkat, és hatja át egész élettevékenységünket. Mit értek ez alatt? A mi időnkben, ha tetszik, ha nem, az egész nyugati civilizációt (más civilizációkról, azokat nem ismervén, szólni illetékes nem vagyok), tehát a mi civilizációnkat mindenestől áthatja az önmegvalósítás ideálja. Nem kívánom hosszasabban részletezni ezt, hiszen mindennapos tapasztalatunk a kultúrában, a gazdasági életben, a politikában, a közgondolkodásban az, hogy azokat tartjuk sikeresnek, követendő példaképnek, mások és önmagunk elé állítandó mintának, akik a saját életprogramjuk szerin, részben vagy egészben, megragadható, mérhető, súlyban, időben, teljesítményben, pénzben, befolyásban kifejezhető eredményre jutottak. S leginkább azokat ünnepeljük tehát (ők a celebritások), akiknek mindez nem csak úgy esetlegesen jött össze, hanem a saját életpálya-modelljük egyik jelentős vagy döntő mozzanataként sikerült elérniük. Egyszóval: önmegvalósítás. Ez a mindent átható korszellem, lévén önmagunk kortársai, a mi keresztyén életünket és életszemléletünket, sőt istentudatunkat is áthatja. Én ebben óriási veszélyt látok, és mielőtt még próféta módjára riadót fújnék, hadd soroljak néhány tapasztalatot. Az első annak az evidens igyekezetnek az eltorzítása és izzasztó feladvánnyá tétele, hogy nekünk az evangéliumot kortársaink nyelvén kell megszólaltatnunk, hogy szolgálatainkat kortársi körülmények között kell hitelesen végeznünk. Ez így van. Csak ne legyen belőle kortárs-stréberkedés és öntetszelgés. Mert a baj ott kezdődik, amikor elvétjük, hogy mi vagy éppenséggel ki az, aki hitelesít bennünket. És ha ezt elvétjük, akkor megkezdődik az oldalazgatás, a sasszézó fölzárkózás a korszellemhez. Aztán, ha éppenséggel a mai ember, a maga lázas önmegvalósításában nem szeret arról hallani, hogy úgy ahogy van önmagában és önmagától csak zsákutcába tudja vinni magát, akkor mi mindjárt több ajánlattal is fellépünk. Legkevésbé azzal, hogy éppen meg is térhetne, bűnös útjait megbánván a drága kegyelmet magához ölelhetné, hanem inkább azzal, hogy Isten erői feltétlenül és szabadon számára is rendelkezésre állnak: csak éljen velük bátran. Vagy éppen elmagyarázzuk a nyomorúságáról tudni sem akaró embernek, hogy nincs is olyan hogy nyomorúság, az csak valami sötét, középkori képzet, vagy fundamentalista duma, az illető legfeljebb csak félreérti a maga sorsát, de mi tudunk neki jó csoportdinamikai modellt adni a hasznos önterápiához. Ez még nem lenne olyan nagy baj, hiszen tudjuk, hogy az érvényes igazság is csak a Szentlélek által lesz az emberi szívben hathatós igazsággá, de az már igen komoly gyötrelemmé válhat, amikor gyülekezeti tagok, presbiterek, intézményvezetők, tanárok és hitoktatók, mindenféle rendű-rangú szolgálók, közéjük értve a próféta palástját viselő lelkipásztorokat is, mind ők maguk is elkezdik az önmegvalósítást. (Sok sikert kívánok tiszta szívből!- De inkább erdélyi szóval: ne bolondozz, mert úgy maradsz!) Bizony, igen megszomorodom, amikor egyik lelkipásztorunk szavával, azt kell látnunk, hogy legjobbjaink sorba állnak a válóperes bíróságon. S miért? Oh, nem azért, mert húsz egynéhány évesen, friss diplomával a zsebben elkapkodták volna a házasságkötést, hanem mert 20-30 esztendei szolgálat után jut eszükbe, hogy egyiküket idézzem: még nem éltem igazán! Vagy: mert így nem tudom az életemet kiteljesíteni. Vagy: mert akadályozatva vagyok a szent szolgálatban. Aztán, amikor gondnok és lelkipásztor együtt azon örvendezik, hogy gyarapodik az Úr kasszája, hogy sikerült pályázaton pénzt nyerni, van hát miből levenni azt, amire nézve sáfársági mandátumuk van… Vagy amikor lelkipásztorok, gyülekezeti tagok, tanárok, reformátusok mind elvétik a megkülönböztetés drága isteni ajándékát, és egy-egy hangzatos szereplésért, a saját vélt becsületükért, vagy éppen valamiféle kacskaringós karrierét a legelemibb emberi tisztességet is sutba vágják, és embertársaikon keresztül masíroznak révülten egy-egy megvalósítandó öncél felé… S közben mindenki halálosan fáradt, az év 52 hetéből 48-at wellnesben szeretne tölteni, és már rég nem elég az egyházkerületi szabályrendeletben kötelezően előírt pihenőnap, mert kellene még hozzá öt, de az az egy vasárnap is, az ünnep is hogy kilendíti a borzasztó nagy önmegvalósítási buzgalomból... Ajánlom mindenkinek, lapozzon vissza az első Korinthusi levélre, arra a bizonyos levélre, amellyel Pál, úgymond, megbántotta a korinthusiakat, és olvassa csak el belőle (még a szeretet himnusza előtt), miket ír az apostol az erősekről, akik úgy gondolják, nekik mindent szabad, mit ír a pereskedőkről, akik nem hagyják soha az igazukat, mit ír az angyalok nyelvén kántálókról, akik már fél lábbal a mennyei trónus előtt vannak, vagy mit ír azokról, akik azt híresztelik, hogy ők már fel is támadtak, meg azokról, akik kárral gyülekeznek egybe az Úr vacsorájára, mert abból is pompás zsíros lakomát rendeznek maguknak. Aztán írjuk mind e fölé a mi korunk szellemét: önmegvalósítás. És még olvassuk hozzá Mesterünk példázatát a megtisztított házról, ahova a már elűzött démon hetedmagával tért vissza, mert üresen találta azt, és azért üresen, mert a Krisztus ereje, élete, igazsága és szentsége kevesebbet ér, mint az önmegvalósítás, vagy éppen ahhoz képest nem is ér semmit. Lehet, hogy egyszer megbánom ezeket a szavaimat, de úgy szeretném megbánni, ahogyan az apostol, hogy szólna kinek-kinek életre való megszomorodásra. És ha valaki abban a jó meggyőződésben van önmaga felől, hogy őt mindez nem érinti, a püspök itt csak holmi jeremiádba kezdett okafogyottan, annak Kálvin szavait javaslom, aki sose szűnt meg attól óvni bennünket, hogy sem gőgösen, sem keményen ítélkezzünk mások fölött, hanem tekintsünk önmagunkba, alázzuk meg magunkat Isten dicsőséges szentsége előtt, belátva, hogy minket is egyedül csak Krisztus menthet meg, és akkor ennek az önvizsgálatnak a végén boldogan fogjuk kérni, hogy mi magunk is mosassunk meg ugyanabból a forrásból, amelyből megtisztíttatik minden bűnös, és gyógyítson meg minket is ugyanaz a gyógyszer, amely életre támasztja a holtakat. 

És akkor most a vigasztalásról. Közgyűlésünk korábban kialakított gyakorlata szerint minden közgyűlési tagunknak megküldtük a bizottsági jelentéseket, és a határozati javaslatokat. Igen hálás szívvel köszönöm az alapos munkát, és ha kellett, a többszöri együttlétet, az odafigyelést és az igényességet. Annyit hadd áruljak el, hogy ha a zsinati bizottságok működése itt-ott akadozik (régi szokás szerint), én ezt látva mindig csak a dunamelléki gyakorlatra hivatkozom, melynek értelmében a megválasztott bizottságok elnökei a kezdeményezők, az ő és a bizottsági tagok áldozatkészségén és figyelmességén múlik, hogy az adott területről érkező jelentések, jelzések, örömök és gondok, illetve megoldási javaslatok a döntéshozó testület elé kerülnek. Nagy vigasztalás ez nekem, hogy kerületünkben jól működik ez a gyakorlat. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy a közgyűlés szűkre szabott ideje nem elegendő arra, hogy a számos bizottság sokféle jelentését nagy mélységben, kiterjesztett módon megvitassuk, megtárgyaljuk, megfontoljuk. A tiszántúliak ezen úgy segítenek (mert hogy a mi gyakorlatunkat ők is átvették), hogy a közgyűlésükön három nagy témacsoportot jelölnek meg, és egy külön szakaszban a témacsoportokba tartozó jelentéseket mintegy órás terjedelemben megtárgyalják. Aztán erről a csoportvezetők számolnak be az újra egyesülő közgyűlésnek. Én azonban úgy gondolom, hogy mi megtarthatjuk a magunk gyakorlatát, nevezetesen, hogy közgyűlésünkön az egyik bizottság jelentését tárgyaljuk meg alaposabban. Legyen ez most a katechetikai bizottság jelentése. Bár örömmel taglalnám a missziói bizottság vagy az iskolabizottság vagy diakóniai bizottság jelentéseit, vagy összesíteném az egyházmegyék espereseinek jelentéseit (ámbár e téren van némi gubanc), vagy éppen örömmel számolnék be arról, hogy a számvizsgáló bizottság pontosságról és fegyelemről számolt be, és nem szeretném mellőzni a tanulmányi bizottság fontos megállapításait sem, de még az informatika, a gyűjtemény ügye is igen fontos, és még a spirituálisé is, nem beszélve az egyházkerületi fenntartású intézményekről, egyszóval, ugyan mindegyikben megtalálhatjuk azt, amire az apostol azt mondta a Korinthusi levélben: megvigasztalódtam mások megvigasztalódása által, mégis most a katechetikáról hadd szóljak néhány szót. A jelentésben örvendetesen láthatjuk azt, hogy a különböző típusú hitoktatói tevékenységünk előtt roppant lehetőségek nyíltak. Nyugodtan mondatjuk, és ez országos adat, hogy évről-évre nő a hitoktatásra járók száma, különösen azóta, amióta bevezették a közoktatásban kötelezően választható hit- és erkölcstant. Az öröm és a lehetőség természetesen nem mentes a gondoktól és az aggodalmaktól. A jelentés néhány rendkívül fontos és gyakorlatias kérdést is felvet, és ezek közül néhány esetében csak úgy fogunk megoldásra jutni, ha sikeres tárgyalásokat tudunk folytatni a kormányzattal. Mert, például, azért kap kevesebbet a kis csoportot vezető hitoktató, mert így szabja meg az állami határozat. És azért kapnak többet a kötelező hitoktatást végzők, mint a fakultatív hitoktatást végzők, mert ezt ugyancsak így határozza meg az állam. Erről folyamatosan tárgyalunk, és nem könnyű eredményre jutni, még akkor sem, ha kedvezőek a tárgyalási feltételek. Az viszont már csak rajtunk múlik, hogy a hitoktatás kapcsán tudunk-e családlátogatást is szervezni, vagy éppenséggel fel tudjuk-e buzdítani konfirmációi fogadalomtételre is hittanosainkat, vagy éppen végre elindulunk tudatosan azon az úton, hogy több és több világi hitoktatót állítunk be ebbe a munkába. Igen, ami ez utóbbit illeti, évről-évre visszatérő küzdelem, hogy a lelkészeinket, amennyiben lehet, tehermentesítsük ez alól a kétségtelenül rendkívül felelősségteljes szolgálat alól. De az idő majd meg fogja mutatni, és remélem, lelkipásztoraink is be fogják látni, hogy nem lehet mindent a lelkipásztornak végeznie, főleg nem a református egyházban, ahol Kálvin elvei szerint meg kell különböztetnünk a lelkipásztori, a tanítói, az egyházkormányzói és a diakóniai munka területeit, és ezekre a területekre a maguk rendje szerint kell szolgálókat beállítani. Úgy vélem, ezt mindenki tudja, de tapasztalataim szerint nem mindenki vonja le belőle azt a következtetést, hogy akár ma vagy holnap alkalmas embereket képezzünk és állítsunk be a hitoktatás területére. De mondom még egyszer: az idő majd kikényszeríti ezt. Talán jobb lenne ennek elébe menni, és magam is bátrabban küzdenék az állammal való tárgyalásokon a feltételek javításáért, ha tudnám, hogy közakaratot képviselek. Kérlek, segítsetek ebben! Elgondolkodtató a katechetikai bizottság jelentéséből, hogy mennyire változatos és különféle anyagból folyik a konfirmációi felkészítés. Nemrégiben jutott a fülembe az a pletyka, mely szerint Szabó püspök határozottan ellenzi, hogy a Heidelbergi Kátéból csak 30 kérdés legyen a konfirmációi anyag, és hogy a konfirmáció korhatárát emeljük fel 16 évre. Karl Barth-tal szólva: holland szaga van a pletykának. Mert ami a Heidelbergi Kátét illeti, abban mégis csak a klasszikus katechetikai anyag található, úgyis mint, kezdjük a végéről, a Mi Atyánk 13 kérdéssel, a tízparancsolat 29 kéredéssel, és az Apostoli Hitvallás 40 kérdéssel. Mit lehet ebből 30-ra csökkenteni? Melyik parancsolatot hagyjuk ki? A Mi Atyánknak melyik kérése nem fontos? És van-e az Aposotli Hitvallásban mára már érdektelenné vált tétel? Hogy a Káté elején Canterbury Anselmus fejtegetései állanak, Krisztus testet öltésének és üdvözítésének titkáról, az sem tartom éppen jó gondolatnak, hogy erről nekünk, a 21. században nincs mit mondanunk, hacsak nem az önmegvalósítás szelleme súg a fülünkbe ilyeneket. Nem szeretném, ha odajutnánk, amit magam hallottam egy nyugati protestáns gyülekezetben, ahol egyetlen konfirmációi kérdés volt, ez: mi leszel, ha nagy leszel? Az életkorról sem szükséges különösebben vitatkozni, mert bár kétségtelenül kitolódott a felnőtté válás (mit ne mondjak: az önmegvalósítás) határa, és ha ehhez akarjuk igazítani az igazság megízlelésének nagy ügyét, akkor szerintem 30 éves korra kellene felemelnünk a korhatárt, mert ahogy elnézem a mai nemzedékeket (bocsánat, jelenlevők mindig kivételek) éppenséggel úgy nagyjából 30 éves korukban kezd benőni a fejük lágya. Inkább azon lenne érdemes eltűnődni, hogy ez a sokféle és változatos anyag tud-e egyre mutatni, vagyis arra, hogy akik a konfirmációi felkészülés során bizonyságtételre készülnek gyülekezetük előtt, tisztán és világosan megérthetik: mi a keresztyén élet nagy boldogsága és titka. Komoly javaslat a katechetikai bizottság jelentésében a különböző képzési és továbbképzési formák megerősítése, illetve akár újak indítása. Ha és amennyiben a közgyűlés elfogadja az erre vonatkozó határozati javaslatokat, úgy tisztelettel kérem a bizottságot konkrét tervekre, hogy akár a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kara és Tanítóképzője keretében, akár más módon, de folytonosan biztosítsuk a képzés és továbbképzés lehetőségét. A bizottság jelentése tapintatosan jelzi, hogy mennyire fontosak a nyári táborok is, illetve azok a közösségi alkalmak, amelyek során gyermekeink megízlelhetik a tanórai kereteken kívüli együttlét nagyszerű valóságát. Egyházkerületünk minden évben úgy készíti költségvetését, hogy támogatást tud nyújtani nyári táborokhoz is. Kérjük az egyházmegye előljáróit, vegyék ezeket számba, hogy megfelelően tudjunk az anyagi háttérről gondoskodni.

Még néhány kérés a közgyűlésen keresztül gyülekezeteinkhez. Több gyülekezetünkben bevett gyakorlat, hogy a hitoktatók szerény jövedelméhez, az eszköz-ellátáshoz, a munka jobb feltételeinek megteremtéséhez adományokat kérnek és gyűjtenek a gyülekezeti tagoktól. Ez egyszerre kettőt jelent: egyrészt azt, hogy némi odafigyeléssel és áldozat-vállalással, ha nem is teljes mértékben, de némileg orvosolhatók a finanszírozásban mutatkozó különbségek, és biztosítható néhány olyan eszköz is, amelyről nem gondoskodik, mert nem gondol vele az állami finanszírozás. Másrészt, és ez a fontosabb, ez a gyülekezeti készség mégis azt fejezi ki, hogy drága és fontos ügyünk gyermekeink hitben való nevelése, a hitismeret átadása, a hitben járásra való felkészítés, a tudatos keresztyén életre való formálás. És ha ehhez – bár szűkösen, de szabad lehetőséget kaptunk, akkor tekintsünk rá missziónk részeként.. Pál egy helyen azt írja: az Úr kaput nyitott ott is, ahol emberileg szólva csak falakat találtunk. De azon a kapun át kell mennünk.

Csak futólag érintem, de analóg módon idetartozik az, aminek örvendhetünk legutóbbi emlékzsinatunk óta. Éppen itt, a mi dísztermünkben engedett Magyarország miniszterelnöke annak a szelíd kérésnek, hogy Nagypéntek legyen újra ünnep. Ezt én így kértem. A készséges felelet közben mind a miniszterelnök, mind a később felszólaló kultuszminiszter kiigazított, és helyesen, mondván, hogy az állam csak munkaszüneti napot tud adni, hogy aztán az ünnep lesz, az rajtunk, keresztyéneken múlik. Ezért fájlaltam egy kicsit, hogy híre menvén ennek a bejelentésnek, egyik lelkipásztorunk köznyilvánosan dohogni kezdett, hogy jaj, de hát mi lesz itt, és hogy lesz ez, és hogy az embereknek nem fog tetszeni. Már éppen arra készültem, hogy valami sistergő villámot küldök el hozzá, amikor megtudtam, hogy éppenséggel az ő gyülekezetében Nagypénteken, jelenleg munkanap lévén, nem szoktak istentiszteletet tartani. S már értettem is, hogy talán az a baj, hogy ezután már Nagypénteken is fel kell venni a fekete öltönyt meg a nyakkendőt, meg a palástot, be kell harangozni, és istentiszteletet kell tartani. De remélem, hogy 1500 lelkipásztorunkból csak ez az egy tekint erre a lehetőségre így. S kiterjesztem: remélem, hogy a hitoktatás megnyíló lehetőségeire sem úgy tekintünk, mint nyűgre, gondra, rossz kényszerre, hanem mint lehetőségre, amelyet emberi szolgák és eszközök által maga Isten nyitott meg előttünk, hogy az Ő megismerésével közelebb vigyük gyermekeinket és unokáinkat is az igazi élet nagy titkához, hogy tudniillik egész életünknek Istennel van dolga. Csak úgy magunkkal, hogy mindig Istennel. Csak akkor ismerjük meg magunkat, ha megismerjük, hogy kicsoda és milyen az Isten. És csak úgy bontakozik ki az életünk, ha az Ő üdvözítő akaratába igazítjuk azt. Önmegvalósítás helyett előbb hát jöjjön az önvizsgálat, aztán az istenismeret, és az önismeret, hogy aztán elváltozhassunk dicsőségről dicsőségre úgy, mint az Úrnak ábrázatja szerint. Önmegvalósítás helyett újjászületés – ahogyan Mesterünk mondotta Nikodémusnak.

Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés!

Vagy 25 esztendővel ezelőtt, amikor fiatal lelkészként egyházkerületünk közgyűlésén hallhattam Hegedűs Loránt püspök úr emlékező szavait kerületünk elhunyt lelkipásztorairól, kicsit röstelkedve mondtam magamban: mennyi mindenkit nem is ismertem igazán. Most, megemlékezve legutóbbi közgyűlésünk óta elhunyt lelkipásztorainkról, meg kell vallanom, hogy bizony már igen jól ismertem mindazokat, akik elmentek közülünk – lassan hozzáöregszik az ember a szolgatársakhoz. Elhunyt dr. Papp Vilmos, tudós lelkipásztor, aki hosszú ideig tartó dunántúli szolgálat után Kőbányán volt lelkipásztor, és onnan ment nyugdíjba. Kevés olyan szuverén szellemi alakja volt egyházi életünknek, mint ő. És kevesen voltak, akik akkor is tartották a szolgálatot és azokon a helyeken is, amikor és ahol szolgálatot elhagyni, őrposztokról dezertálni nem szégyen, hanem pártállami dicsőség volt. Nehéz szavú tanító volt, de mindig világos és egyértelmű, nagy látással tudta és hirdette az egyház egyetlen útját. Roppant hálával tartozunk neki azért is, mert a rendszerváltás utáni felejtős időszakban heroikus vállalkozásként egybegyűjtötte és közzétette a Kárpát-medence üldözött, börtönbe vetett, félretett és megölt presbitereinek és lelkészeinek történeteit. Elhunyt Szabó Mihályné mohácsi ny. lelkipásztor, mindenki Klárika nénije, aki hitvese oldalán hosszú évtizedekig szolgált a déli határvégen, és gyermekeit felnevelvén állt maga is szolgálatba, s ment örömmel, bárhova hívták, ahol Krisztusáról bizonyságot tehetett. Elhunyt Veszelka Tamás tragikus körülmények között. Korábbi betegsége kiújulván, de bajait rejtegetvén, csak röstellni tudjuk, hogy nem érzékeltük igazán a súlyos belső lelki konfliktusokat, s úgy gondoltuk, ő is majd megvalósítja önmagát. Szomorúan gyászolja őt egész Dunamellék és a Budapesti Egyetemi Gyülekezet. Elhunyt Krízner Zoltán nagyharsányi lekipásztor, és ő már a második, akit ma említek ebben a sorban, aki fiatalabb nálunk. Özvegyemberként nevelte fogadott lányait, s indult későn az orvosok gyógyító kezéhez, akik már nem segíthettek rajta. A baranyai gyülekezetekkel együtt gyászolja őt a pasaréti indító gyülekezet, és egész egyházkerületünk. Elhunyt Tariska Zoltán, aki súlyos betegen, megözvegyülve, korhatár előtt vonult nyugdíjba, hogy a szolgálat terhei ne nyomasszák, de hatalmasodó betegsége, mely gyermekkora óta kísérte, legyőzte. A feltámadás boldog hitével búcsúztunk tőle. Elhunyt Czanik Béla ny. lelkipásztor, aki a leghosszabb időt szolgálta a vértesaljai egyházmegyében, s azon kevés lelkipásztoraink közé tartozik, akik ahol kezdték, ott is fejezték be a szolgálatot. A kajászószentpéteriek, a vértesaljaiak, és egész egyházkerületünk gyászolja őt. Elhunyt Szél János kecskeméti beosztott lelkész, mondhatni fiatalon, éppen szolgálatra készülvén, nem a szószék felé, hanem az intenzív osztály felé kellett indulnia, orvosai nem tudták visszahozni közénk. Kitűnő elme volt, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett a Baár-Madas Gimnázium újraindításában. Elhunyt Fábián Zoltán abonyi lelkipásztor, aki Tiszántúlról érkezett kerületünkbe, s rövid ideig tartó munka után vált ki a lelkészi szolgálatból. Elhunyt Pánczél Tivadar Rákosszentmihály egykori lelkipásztora, aki az 1950-es évektől, teológus korától kezdődően annak a gyülekezetekben folyó ifjúsági munkának volt az egyik legkitűnőbb képviselője, amely munkának mindmáig hathatós gyümölcsei vannak. Nyugdíjasként is segítette szolgálataival azokat a kis gyülekezeteket, ahol tapasztalatra, bátorításra, és erőre volt szükség. Őrizzük meg emléküket, s legyünk felőlük jó bizonysággal a feltámadás reménysége alatt. Szükségesnek tartom még idehozni egész magyar reformátusságunk gyászát: tegnapelőtt temettük Munkácson Gulácsy Lajos ny. püspök urat. Egyikét azon kevés tanúinknak, akik végigélték és szenvedték az egész 20. századot, az országvesztést, a világháborút, a szovjet lágerek poklát, a peremvidékre szorított Kárpátalja nyomorúságát, aztán az újrakezdés csodálatos lehetőségét. Mondják, úgy halt meg múlt vasárnap, hogy szolgálatba készült. De családtagjai csodálkozására nem az egyszerű feketét vette magára, hanem a legszebb ruhájába öltözött, majd még mondván, van idő indulni, leült a karosszékbe, karikagyűrűjét lehúzta, és felesége fényképére helyzete, majd elment a mindenélők útján. Isten őt már a mi egyszerű papi feketénkből az üdvözültek tiszta fehér ruhájába öltözteti, és a bizonyságok fellegébe állítja, akik tanúi annak, hogy miképpen futjuk meg mi magunk az előttünk lévő küzdőtért. Legyen emléke áldott!

Dr. Pásztor Jánosné, Kalocsay Ferenc nyugalmazott fóti kántor és dr. Pálhegyi Ferenc.

Nyugdíjba vonultak: Bereczky Zoltán Bp. Külső Üllői útról, Simonfi Sándor Bp. Rákospalota-Óvárosról, Szél Györgyné Bp Józsefvárosból, Szaszák Imre Törökbálintról, dr. Bartháné Timár Judit Szentendréről, Ablonczy Gáborné Dunavecséről. Sok áldást a nyugdíjas évek alatt is.