Pár hete már itt-ott már virágzott a téltemető is - kis sárga huszár, de nagy üzenetet mond. Egy kollégám kertjében miközben többen csodáltuk az elhamarkodott tavasz-hírnököt, egyikünk azt találta mondani: nem tudom, mit dicsérjek? - a bolond időt, mely megbolondítja a természetet is - vagy a természetet, hogy idő előtt jelzi, hogy úgyis ez a dolgok rendje?  Ez amolyan filozofikus szófűzés volt, de nem tudtam a fejemből kihessegetni, csak forgattam magamban hetek óta. Aztán most, ahogy János evangéliumát olvassuk, valamit megértettem belőle - vagy inkább az evangéliumból?

Az evangéliumban áll egy érdekes, de igen jellemző megjegyzés, amikor az evangélista a Jézus körül viharzó drámák kapcsán elmondja, hogy sokan hittek  ugyan Jézusban, de csak kevesen vállalták nyíltan a közösséget vele, mert:  inkább szerették az emberek dicséretét, mint Isten dicséretét. Vagyis ez a hit valami kezdemény volt, amit aztán elfojtottak e világ gondjai. E világ gondjai - ez Jézus kifejezése a magvető példázatából, amikor jelzi, hogy mivé lehetnek a hitkezdemények. E világ gondjai közt az egyik hatalmas, nagy úr: a dicséret, pontosabban a dicséret szeretete. Bizony, erre nagy szükségünk van - nem kell ezt sokat magyarázni, elég tükörbe nézni. De Jézus mondatában különösen átérezzük ezt. A sok munkahelyi, iskolai, közösségi, politikai, sőt családi depresszió oka nem egyéb, mint a puszta mogorvaság, a szikár célirányosság, a szigorú teljesítményelv, ha megvan-akkor-jól-van-nem-kell-arról-sokat-beszélni - meg a többi ehhez hasonló lélek-aszaló dicstelenség, közöny, keménység. De lám, jegyzi meg finoman János, mint rendesen minden oldalnak, ennek is van egy másik oldala: ahol mindent a dicséret-éhség, dicsőség-szomj határoz meg - és máris sorolhatjuk a történeteket: a kamaszról, aki a haverok kedvéért (a barátságukért, úgymond) kirabolja szüleit, a hivatalnokról, aki egy jóváhagyó főbólintásért száz fejet is porba hullat, a díj- és kitüntetés-sóvárgókról, meg az általuk gerjesztett irigység és szorongás halálos köreiről. Egyszóval nagy örvény ez: a mások dicsérete: hol ide-, hol odaránt, s aki belekeveredett, aligha menekül - és ki nem keveredett bele?! Ebbe születtünk, így élünk, és még sírkövünkre is megírjuk előre a magunk dicséretét. Mégis, ki lehet ebből szabadulni. Erre-arra biztosan nem. De fölfelé - igen. Sőt, csak fölfelé. Isten dicsérete az egyetlen, ami számít - az pedig nem szeszélyes döntés folyománya, nincs benne önkényes rangsor, játék a hiúságunkkal, ugráltatás és létnyomorítás, hátratétel és előrefutás. Az Isten dicsérete az, amikor belépünk kegyelmének csodálatos világába, s megértjük: neki az tetszik, ha szent életrendjéhez - a szeretet törvényéhez igazítjuk magunkat. Jézus azt mondja: én vagyok az ajtó, aki rajtam megy be, megtartatik. Aki az Isten dicséretére vágyik, annak ezen az ajtón kell belépnie, meglehet, sőt biztosan otthagyva az emberi dicséretek megannyi koloncát a megváltás kapuja előtt. Aki belép, az tudja, hogy elfogadta őt Isten. S ez mindenre elég.