A 66. zsoltárt idézem: Áldjátok népek Istenünket, hallassátok dicséretét! Ő az, aki megeleveníti lelkünket, s nem engedi, hogy lábaink megtántorodjanak. Mert megpróbáltál minket Istenünk, megtisztítottál, ahogy az ezüstöt tisztítják. Hálóba vetettél minket, megszorítottad derekunkat. Embert ültettél fejünkre, tűzbe-vízbe jutottunk, - de kihoztál bennünket bőségre. Elmegyek házadba, megadom fogadásomat, amit szájam ígért nyomorúságomban… Gyertek, halljátok, hadd beszélem el minden istenfélőnek miket cselekedett az én lelkemmel. Áldott az Isten, aki nem vetette el könyörgésemet, és nem vonta meg kegyelmét tőlem!

Ma nagy csend van Magyarországon. S régóta tart ez a különös csend. Ám gondolatot indít bennem ez az ujjongó zsoltár, melyben nemcsak egy örvendező embert hallunk, hanem azt is, hogy ezt az örömét mások tudtára akarja adni. Azért ujjong, mert Isten többszörösen megpróbálta, - de csak megpróbálta, és nem vetette el, sőt, szabadító kegyelmét sem vonta meg tőle. Megtisztította, ahogyan az ezüstöt tisztítják. Fájdalmas, rettenetes szakasza ez az emberi életnek. Aztán kilátástalan helyzetbe került, mint ahogy a hal hálóba kerül, és zsákmány lesz, nincs remény a szabadulásra. Borzasztó megsötétedett idő ez az ember számára. Aztán embert ültetett a fejére, s az, mint a bolond lovas, ki tűzből-vízbe rángatja a lovát, zsarnokoskodott fölötte, s nem volt mód jó irányba térni. De mondom még egyszer, mégis megnyilatkozott a kegyelem. S most azt mondja, elmegyek házadba, és megadom, amit nyomorúságomban ígértem.

Diákkoromban egy gyülekezet levéltárában második világháborús postai lapokat találtam. A frontra kivitt katonák írták a gyülekezet lelkészének. Szinte mindegyik lapon az állt: hogy ha engem Isten hazavisz, minden vasárnap ott leszek a templomban, szeretni fogom édesanyámat, rendes ember leszek. És sokakat haza is hozott Isten. Már akkor kérdeztem magamtól: hol vannak ezek a férfiak, mert nem látni őket a templomban!? A zsoltáros szava szerint a szabadulás nem akkor válik teljessé, amikor elpattan a háló, eltűnik, aki a nyakunkba ült, vagy kikerülünk a tűzből, hanem akkor, amikor Isten házában én megadom a megígért hálaadást. Úgy észlelem, ma nagy csend van Magyarországon. Nem hallom ujjongani a hívőket, ahogy egymást buzdítva is mondanák hálaadásukat. De bízom abban, hogy hamarost eljön az ideje, hogy mi is, akiket az Úr teljességgel megszabadít, elmondhassuk: megpróbált és megtisztított, megszorított, embert ültetett fejünkre, tűzbe-vízbe jutottunk, de kihozta lelkünket a bőségre. Készüljünk hát szabad szívvel erre az időre!