Imádkozzunk: Hódoló, magasztaló és dicsőítő szívvel állunk előtted, mennyei Atyánk. Magasztalunk, hogy ezt a gyülekezetet Szentlelkeddel, Igéddel fundáltad, megtartottad, növelted, erősítetted, hegyen épített várossá tetted. Magasztalunk, hogy minden időben gondoskodtál e gyülekezetben is, hogy legyen igédnek hirdetője, legyen pásztora, aki a szent evangéliumot szívünkhöz szólja, aki a sákramentumokat velünk megosztja, aki pásztora ennek a nyájnak, ennek a közösségnek. Magasztalunk mennyei Atyánk, hogy most azért örvendezhetünk és áldhatunk Téged, hogy ezen a mi istentiszteletünkön e gyülekezet új pásztorára kérhetjük áldásodat. Szentelj meg bennünket ebben, nyisd meg szívünket Igéd meghallására, küldd el Szentlelkedet szívünk-lelkünk megerősítésére, egész valónk megvilágosítására, hogy egymás iránt igaz szeretetre gyulladjunk, s abban a közösségben hordozzuk egymást, melyet a mi Mesterünk, Jézus Krisztusunk hívott egybe, és tart meg a világ végezetéig. Őérette kérünk, hallgass meg bennünket, áldd meg istentiszteletünket. Ámen

Márk 5,1-20

Szeretett Gyülekezet! Kedves Testvéreim! Kedves beiktatandó Lelkipásztor Testvérem!

Az egész Szentírás, de különösen az evangéliumok, és leginkább Márk evangéliuma csupa dinamika, csupa erő, csupa erőáradás. Igen, mert a Szentírásnak minden betűje Istenhez vezet bennünket, Istent mutatja meg, az Ő olykor titokzatos, máskor oly nyilvánvaló erőit és hatalmát. Most itt, Márk evangéliumában látjuk, amint a mély álomból felébredő Jézus lecsendesíti a tengert. Az Ő szavára a vihar, mint egy megszeppent gyermek elhallgat. Az Ő szavára elcsendesül a tenger. Az Ő szavára minden békességbe talál. Aztán látjuk Jézust, amint Jairus házához igyekszik, megérinti őt egy beteg asszony, hátulról a köntösét, és meggyógyul, mert Jézusból erő árad ki. E két történet között a tenger lecsendesítése, az asszony meggyógyulása, illetve Jairus lányának feltámasztása között olvassuk a mai igeszakaszt. Vagyis élet és halál mezsgyéjén járunk, az elveszés rémülete és a megmenekülés csodája között, látjuk, hogy a tengert lecsendesítő és halottakat támasztó, hatalmas Jézusi áldás között ott vannak az ellenerők is. Így van valóban. Ahol Isten erői megnyilatkoznak, ahol a jézusi erők hatni kezdenek, akár úgy, hogy lecsendesedik a tenger, akár úgy, hogy halott támad fel, akár úgy, hogy gyógyíthatatlan beteg gyógyul, ott ellenerők is támadnak. Mert az ellenség nem akarja adni azt, amit a magáénak tud. Nem az övé, csak szeretné, ha az övé lenne. Ezt a történetet olvastuk most, és azt hiszem igen ide illik a gyülekezet nagy sorsfordító eseményéhez, az új lelkipásztor beiktatásához, amikor arról kell szólnunk, hogy mi egy gyülekezet hivatása, küldetése a világban, Magyarországon, Budapesten, Budapestnek ezen a részén, és mi ebben a gyülekezetben a lelkipásztor feladata, mire hívta, mire rendelte őt ide Isten.
De szóljak először néhány szót a történetről. Ebben a történetben Jézust a túlparton, a túloldalon látjuk. És ott Őt egy démonizált ember várja. Egy olyan ember, aki többszörösen is fogoly. Fogoly úgy is, hogy a környezete újra meg újra megkötözi, mert félnek tőle, mert vadember. És fogoly úgy is, halljuk a történetben, hogy egy egész légió uralkodik rajta. Jó név ez a légió. A régi Izraelben, ha kimondták ezt a szót, akkor a római hadsereg legyőzhetetlen alakulata jutott mindenkinek az eszébe, annak a hadseregnek a legnagyobb katonai egysége, amely vassal, erővel, katonai fifikával mindig mindenen átgázolt. A légió legyőzhetetlen. Így nevezik ezt az embert: légió. Légiónyi ördög uralkodik rajta. És ez a légió tudja, hogy illetéktelenül uralkodik ezen az emberen. Törvénytelenül. Idegen hatalom megszállása alatt van ez az ember. Megszálló hadsereg ez a légió. Pusztító horda. Ma is tele van a világ ilyen légiókkal. Emberekben, akár egy emberben uralkodnak légiók, és uralkodnak családokban, nemzetekben. És olykor azt látjuk, hogy nemcsak egy-egy emberben, nemcsak egy-egy család életében, nemcsak nemzetek életében, hanem az anyaszentegyházban is igyekeznek ezek a légiók hatalmat venni. Sem az ember, sem a család, sem a nemzet, legkevésbé az egyház nem az övék, - mégis. A démoni erők azt akarják, ami nem az övék. Azt akarják, ami Istené. És ez a csodálatos történet, amit most itt hallunk, azt mutatja meg számunkra, hogyan állítja helyre Jézus Isten uralmát, Isten királyi rendjét - ott, a túl oldalon. Ott, a túlsó parton. Azért hangsúlyozom ezt, hogy a túlsó parton, mert miután mi is látjuk, tudjuk, átéljük, hogy a világ tele van pusztító hordákkal, megszálló hadseregekkel, illetéktelenül uralkodókkal, nem szívesen megyünk át a túl oldalra. (Kivéve akkor, ha ezen az oldalon kellemetlen ismerős jön, s akkor átmegyünk a túl oldalra, csak hogy ne találkozzunk vele!) A történet szerinti túl oldal nekünk nem kedves hely. Mert ott harc van. Ott erők csapnak össze. Mi szeretjük a békésebb, árnyékosabb oldalt. Ott nincs küzdelem, ott mindig béke honol, mindig csend van, ahol háttérbe lehet húzódni. Ám most a tanítványoknak Jézussal át kell menniük a túloldalra. Át kell menni a túlsó partra. Oda, a túlsó partra, ahol ők is megtapasztalhatják a jézusi szabadító erőt, megérthetik, átélhetik, hogy Isten az illetékes. Mindannyiunk életében Isten az illetékes. Isten az Úr. Az én életemben, a családoméban, közösségeinkében, és az anyaszentegyházban is Isten az illetékes. A mennyei Atya a Szentlélek erejében Jézus által végzi el azt a nagy szabadítást. És mi, keresztyének erről a Jézusról teszünk szüntelen bizonyságot. Ezt szeretném legelső sorban ma hangsúlyozni. Erről a Jézusról beszélünk, róla teszünk bizonyságot. Róla, aki, ha kell, lecsillapítja a háborgó tengert, ha kell, feltámasztja a halottat, ha kell, térdére ülteti a gyermekeket, és megáldja őket, ha kell, megvigasztalja a gyászolót, - s ha kell, átmegy a túlsó partra.
Nagytiszteletű Úr! Kedves Lelkipásztor Testvérem! Sokat törtem a fejem, hogy mivel terheljek téged a beiktató istentiszteleten, hiszen nekem exhortációt kell intéznem hozzád. Mivel terheljelek? Terheljelek-e azzal, hogy elmondjam, Pasarétnek előző két lelkésze fantasztikus és csodálatos ajándéka volt Istennek, s hogy nőjj fel a feladathoz?! Nem terhellek vele! Terheljelek-e azzal, hogy akik ezen a szószéken Isten kegyelméből prédikálhattak, áldott, csodálatos szavú igehirdetők voltak, hogy tanulj meg prédikálni úgy, ahogy ők prédikáltak?! Nem terhellek vele! Terheljelek-e azzal, hogy a téged megelőző lelkipásztorok nemcsak a pasaréti gyülekezetben voltak megbecsült szolgák itt, Budapesten, hanem országos, sőt világhírű igehirdetők voltak, s hogy légy hát te is országos és világhírű igehirdető?! Nem terhellek vele! A lényeggel szeretnélek terhelni. Mert az előtted járó lelkipásztorok azért voltak híresek, áldottak, azért voltak csodálatos szavú emberek, mert mindig ezt a Jézust hirdették. Hirdesd ezt a Jézust, aki ha kell átmegy a túlsó partra, aki, ha kell, viszi Isten erejét, aki, ha kell, lecsillapítja a háborgó tengert, meggyógyítja a beteget, kiűzi az ördögöket. Aki, ha kell, nemcsak nagyságos dolgokat tesz, hanem megteszi a legnagyobbat, azt, amit mi nem tudunk megtenni, keresztre adja önmagát érettünk. Ezt a Jézust hirdesd!
S ha ezt a Jézust hirdeted, betöltöd hivatásodat, megérted, miért választott és hívott meg téged ide ez a gyülekezet. S azt kérem a pasaréti gyülekezettől is, melyről tudom, hogy lelkipásztoráért szüntelenül imádkozik. Imádkozzatok, hogy lelkipásztorok szájából ez a szó, ez az ige soha el ne fogyjon, és soha ennek a gyülekezetnek mást ne akarjon hirdetni. Tudom, másra is van igény. Tudom, szeretjük azokat a lelkipásztorokat, akik csiklandozzák a fülünket. Tudom, szeretjük az olyan prédikátorokat, akik elszórakoztatnak bennünket, s műveltségük, filozófiájuk, teológiájuk flitterjeit szórják a szószékről és csiri-biriznek nekünk. Cseng a fülünk, káprázik a szemünk, dagad a szívünk. Hadd hívjam a pasaréti gyülekezetet is ehhez a Jézushoz, mert őket a Jézushoz szóló bizonyságtétel tette gyülekezetté. Erre alapította a Szentlélek Isten ezt a gyülekezetet, ebben tartotta meg nehéz időkben, ebben adott áldást növekedésre, erre hívja újra meg újra a gyülekezet tagjait, így imádkozzatok lelkipásztorotokért!
Másodszor: azt is el kell mondanom a tanítványok sorsától, hogy ha akarják, ha nem, de ha tanítványok akarnak lenni, nekik ezt a Jézust kell követniük. Azt a Jézust, Aki a számunkra olykor megfejthetetlen. Nem tudjuk, miért alszik a csónakban, amikor a vihar van. És költögetni kell, mintha nem törődne velünk. Nem tudjuk, miért indul a túlsó partra, a gadarénusok földjére, a Tízvárosba, ahol pogányok laknak. Mi közünk nekünk ővelük? Nem jobb nekünk otthon? Van itthon is elég baj. S aztán miért indul vissza? Hiszen ott a nagy siker és az ámulat. Miért megy föl a megdicsőülés hegyére, ahol Mózes és Illés beszélgetnek az eljövendő titkáról, a megfeszíttetésnek, az eltemettetésnek, a feltámadásnak, az üdvözítésnek nagy titkáról, és miért nem lehet ott mégsem sátrat rakni, miért kell onnan lemenni, és követni kell Őt. A tanítvány sorsa - nem jó ez a szó, hogy sors! - , a tanítvány létértelme, hogy követi Jézusát. Beiktatandó Lelkipásztor Testvérem, arra buzdítalak, ezt a Jézust kövesd. Itt is gondoltam: mivel terheljelek? Azt már tisztáztuk, hogy igehirdetőnek hívtak, és ha beöltöd hivatásodat, igehirdető is leszel. De ki a jó igehirdető? Egy idős, bölcs lelkész érdekes és megfontolandó tanácsot adott ehhez: az a jó igehirdető, aki az igehirdetése mellé odatesz még valamit. Valami ismeretet, valami képességet, valamit, ami csak belőle telik ki. Például, jól szervez, és akkor csodálatos gyülekezetek nőhetnek fel. Jól hirdeti az igét, és jól is szervez. Mi kell több? Vagy nem szervez jól, de nagyszerű lelkigondozó. Mert az áldott igehirdetés elhívja az embereket beszélgetésre is. Vagy ért a gyermekekhez, tud a fiatalok nyelvén, fantasztikus az egyházigazgatásban. Óh, mennyi mindent lehetne mondani. De nem sorolom végestelen-végig, mert az a jó igehirdető, aki nemcsak a szavában, nemcsak a szíve gondolatában, nemcsak az igehirdetése tudományában, hanem egész életében, egész életvitelében ezt a Jézust követi szüntelen. Ezt is látták rajtad, akik ide meghívtak, hogy Te Jézus-követő ember vagy. Hadd buzdítsalak, hadd kérjelek, ezt itt se hagyd abba. Nagy a kiértés. Mondhatnád. Sok Jézus-követő van itt, Pasaréten, én majd slappogok mögöttük. Sok Jézus-követő van itt, ők majd elrendezik a dolgokat helyettem. S lesz annak dinamikája, sodrása, ereje. Aki azonban Jézus tanítványa és tanítványként azt a szent hívást kapta, hogy Jézusáról bizonyságot tegyen, az tegye hozzá életét is bizonyságul. Legyél mindig Jézus-követő ember.
És végezetül ebben a történetben is meglátjuk, bár különös fénytörésekben látjuk, hogy aki a Krisztust hirdeti, és a Krisztust követi, az még valami egészen különös módon is ezt a Jézust dicsőíti mindig. Ímé, itt a beiktatandó lelkész, ímé itt a Presbitérium, ímé itt a gyülekezet, ímé mennyien vagyunk itt az egyházból, lelkésztársak, az elbocsátó gyülekezetből, barátok, rokonok, lelki testvérek! Ímé, mind itt vagyunk, és mi mind szeretnénk Jézust dicsőíteni. De hogyan? Milyen módon? Szép énekkel, zengő igehirdetéssel, szent életfolytatással? Igen, mindegyikkel. Ám ebben a történetben megnyílik még valami nekünk. Azt látjuk a mi Jézusunkban, akit nekünk követnünk kell, hogy Ő titokzatos és isteni módon nem lehajlásból, nem altruizmusból, nem illendőségből, nem azért, mert ha látják az emberek, nekünk adják az 1%-ot, nem ezért, hanem igaz szeretetből, eggyé lesz a legkisebbekkel. Jézus eggyé lesz a fáradtakkal, eggyé lesz a szenvedőkkel, eggyé lesz a kicsinyekkel, azokkal lesz eggyé, akikért át kell menni a túlsó oldalra, hogy megszabaduljanak. Mi azért nem szeretünk a túl oldalra átmenni, mert jobban érezzük magunkat azok között, akik már megszabadultak, akik már biztonságban vannak, akikre már csak azért kell vigyázni, hogy le ne lépjenek a jó útról. De az igazi Isten dicsőítés az, ha úgy leszünk eggyé a Jézus követésben a mi Istenünkkel, ha elmegyünk viharon keresztül is a túlsó partra értük, olyan közegbe is, ahol el akár is kergetnének bennünket. A túlsó partra megyünk, ahol ezeket a csodákat látva, illedelmesen megkérnek bennünket menjetek vissza a templomba, zárjátok be magatokat a templomfalak közé! Érezzétek magatokat ott jól, vallásszabadságban! De aki Jézust követi, elindul ezen az úton. Itt talán biztonság és békesség lakik, ám aki Jézust követi, azzal dicsőíti Őt, hogy tudja: ahol a Mester, ott a tanítvány is. Beiktatandó Lelkipásztor Testvérem, kedves Géza, szeretett pasaréti gyülekezet, lelkipásztor testvérek, akik áldásmondásra jöttetek! A nagytiszteletű urat szomorú és mégis örvendező szívvel elengedő varsányi gyülekezet, mindenki, aki itt van! Hadd írjam szívetekbe, hadd erősítselek benneteket ezzel: aki a Mestert követi, az tudja, megéli, és Mesterét azzal is dicsőíti: ahol a Mester, ott a tanítvány is. Ha kell, a túlsó parton, ha kell, itt, ha kell, éppen a tengeren, a viharban, mindig, mindenütt, minden helyzetben. Követi azt a Jézust, aki a tengeren nagy dolgot tett, azt a Jézust, aki nagy dolgot tett halottak feltámasztásával, betegek gyógyításával, azt a Jézust, aki nagy dolgot tett, mikor légiónyi ördögöt űzött ki, de leginkább azt a Jézust, aki a legnagyobbat, a lehetetlent, a számunkra lehetetlent megtette: önmagát adta érettünk bűneinkért váltságul, hogy általa életünk legyen és bővölködjünk. Ámen

Pasarét, 2011. május 14.
Horváth Géza beiktatásán