Szabó István áhítata a parlament utolsó ülésnapján hangzott el:

„Íme, vannak utolsók, akik elsők lesznek, és vannak elsők, akik utolsók lesznek.” (Lukács evangéliuma 13:30)

A bolond és a bölcs között az a különbség, hogy a bolond azt mondja, amit tud, a bölcs viszont tudja, mit mond. Ha nehéz helyzetben kell igét mondanom, ám engedik a körülmények – szívesen hivatkozom arra, mint most is, hogy a bibliaolvasó kalauz jelölte erre a napra ezt az igét. Tehát – magyarázkodom – nem én választottam az utolsó parlamenti napra az igét arról, ami az első és az utolsó, vagy idevágó pontossággal, arról, ami az utolsó és az első. De most, megvallom, ez az egyszerű szónoki fogás sem segít rajtam. Nem segít, sőt szembesít.

Ugyanis Jézusnak ez a szava nem közhelyet mond ki, hanem éles, személyes kérdésre felel. Jézus sors-kérdésre ad választ. És hogy a válaszát kiváltó kérdés valóban sors-kérdés, üdvösség-kérdés volt, azt Jézus világosan ki is nyilvánítja, például azzal, hogy az olyan kérdésekre, melyek nem sors-kérdések – tehát kinyilatkoztatás és üdvösség szemszögéből nézve nem döntő kérdések – csak kérdések, problémák, ügyek, melyek szükségtelenül fogva tartanak minket, nos, az olyan kérdésekre nem ad ilyen feleletet. Inkább azt mondja, ha például azt firtatják, hogy kell-e a adót fizetni, hogy persze, hogy kell, ha már használjátok annak a pénzét, aki verette és forgalmazza – meg Istennek is kell adót fizetni – el ne feledjétek! -, de Istennek nem pénzzel tartoztok, hanem saját magatokkal. Vagy ha azt kérdezik, vagy inkább azt kérik tőle, hogy tegyen már igazságot örökösödési ügyben: nem vagyok bíró köztetek. Vagy ha azt kérdezik, hogy lehet-e a nyugodalom napján ezt vagy azt tenni, visszakérdez: hát mi van előbb, az, aki ezt a napot ajándékba kapta (vagyis az ember), vagy a szigorú szükség, mely oly könnyen lemond az emberről is, csakhogy igazolja magát.

De most mégis az utolsó (végső) dolgokról volna szó – s ez pedig üdv-kérdés. Mert az kérdezik tőle: Uram, valóban kevesen vannak, akik üdvözülnek? Erre felel Jézus. Előbb így: igyekezzetek bemenni a szoros kapun, mert sokan vannak, akik igyekeznek bemenni, de nem mehetnek. És mégis, folytatja csodálatosan, vannak utolsók – vagyis vannak! nem lesznek, hanem már vannak és itt vannak, akik utoljára érkeztek, akik messziről jöttek, akik – Jézusnak egy szép példázata szerint – innen-onnan gyűlnek, útról-útfélről, egyáltalán nem hivatalosak, sőt - egy másik példázat szerint, bár a legutolsó órán kezdtek munkához, ugyanannyit kapnak, mint akik kezdettől hűségesen fáradoznak – egyszóval tehát vannak utolsók, és ők elsők lesznek. Félelmetes – és igazságtalan ez. Félelmetes – és gyönyörű. Buzdítás és vigasztalás. Erő.

Olyan kikerülhetetlenül szorongató az, amit Jézus mond, hogy két változatban is mondja – többnyire azt ismerjük és idézzük, ami nem itt áll, hanem Máténál, egy másik helyzetben, hogy ugyanis sok elsők lesznek utolsók, és sok utolsók elsők. Ez rettentő az elsőkre nézve. Szorongató sürgetés, megmutatása annak, hogy ami nekünk az első – az első hely, az első idő, az első tét, az nem garancia, mert az az első hely, első idő, első tét még a bezárt kapu előtt első. Itt viszont – Lukácsnál - fordítva mondja Jézus: sok utolsók lesznek elsők – ez pedig vigasztaló és buzdító sürgetés, megmutatása annak, hogy a utolsó hely, utolsó idő, utolsó tét nem végzet, mert az utolsó is csak a bezárt kapu előtti helyzetében utolsó.

Ímé, vannak utolsók!

Vannak utolsó napok – ezeken pedig le kell zárni egy életszakaszt, mérleget kell készíteni, ha ugyan van miről, ezeken a napokon – ha valóban utolsók! – múlik a régi. Néha nagy-nagy öröm ez: tél múltán, rosszkedvünk múltán, reménytelenség múltán, tétlenség múltán, mulasztások múltán – nagy öröm, ha mondhatjuk: ez az utolsó. És néha nagy-nagy szorongás ez: nyár múltán, jókedvünk múltán, remények múltán, értelmes munka múltán, megérkezések múltán, nagy szorongattatás az, ha azt kell mondanunk: ez az utolsó.

Vannak utolsó minőségek is – elnézést a képzavarért! - , de vannak minőségek, amik eddig hátramaradtak, utolsó helyre kerültek, mert sosem volt rájuk idő, kedv, erő, mert kompromisszumokat kellett kötni azzal, ami nem volt minőség, mert időzni kellett mulandóságokon, mert fáradni kellett érdemtelenségeken, mert elhittük, hogy az a jó sorrend, ahogy elénk pörgeti a dolgokat vakszerencse, ahogy hozza lesipuskás alkalom, vagy ahogy a gyengeségünk, restségünk diktálja. Emberileg szólva ez az „utolsó” az, amire igaziból úgy tekintünk, hogy nem is gondoljuk róla, lesz vele dolgunk. Az utolsó az, aminek idejét ez a szó jelzi: „sosem”! Mert mindig van valami, ami előzi, ami bitorolja a minőség-időt, ez meg úgy jelöljük: „mindig”! De ezek múlnak, elmúlik a kényszerítő „mindig”. És ez nagy öröm – hiszen előkerül, előre-kerül, élre-kerül, ami igaz, ami jó és ami szép – előrekerül, noha úgy éltünk, hogy a sosem-ben adtunk nekik helyet, leghátul.

Jézus szava ezért nagy-nagy szorongást is hoz, mert hátra-kerül, utolsó helyre kerül, érvénytelenül, amivel összekötöttük a sorsunkat, amire ráígértük magunkat, amivel szövetséget közöttünk, ami úgy tűnt mindig cáfolhatatlanul jobb. Igen, vannak elsők, amik minálunk mindig elsők voltak, ezek utolsók lesznek – diszkvalifikálja őket az isteni idő.

Vannak ügyek is, elsőrendű kényszerrel, melyeknek - ahogy mondani szoktuk - prioritása van. Ezekért kellett félre tenni mindig minden mást, például a családot félre kellett tenni, mert családjogi törvényeket kellett tárgyalni, például az országot félre kellett tenni, mert országos ügyeket kellett megvitatni, például az emberi méltóságot félre kellett tenni, mert méltóságról csatáztunk, Istent félre kellett tenni – ez itt Jézus végső ítélete! -, mert a papokkal kellett bíbelődnünk! De nagy hír ez, ezek elsők voltak: utolsók lesznek. Nem tudtuk őket kikerülni, de most döntenünk kell, velük együtt mi is hátra kerülünk, s ott maradunk, ahol voltunk is mindig, leghátul, ahol kiderül, hogy ezek az úgymond elsőrendű ügyek sosem voltak első helyen. Ott maradunk hát velük az illuzórikus első, valóságosan utolsó helyen, vagy hozzálátunk, ahhoz, ami mindent meghaladó módon állt elöl mindig: hogy ugyanis az egész életnek Istennel van dolga. Lehet, hogy ez szorongató. Igen, így van az igében is, Jézus is ösztökél: igyekezzetek. De ez a jó hír is! És ez kiviláglik itt és ma, ma is, ezen a viszonylagosságban utolsó napon, kiviláglik egy szakasz lezárultán, kiviláglik, mikor nem mehet tovább úgy, ahogy eddig, hogy ez a jó hír: hogy ugyanis Isten az, akivel dolgunk van (és lett volna!) mindig.

És vannak emberek is, akik elöl álltak – elöl a sorban, elöl a hatalomban, elöl a tekintélyben. Hogy kerültek oda? Odafújta őket a történelem szele? Odaszülettek? Odatülekedtek? Odacsalták magukat? Jézus példázata szerint az ajtónyitó csak ennyit mond ezekre a kérdéseinkre: nem tudom, honnét valók vagytok ti! Csak azt látom, hogy nagymesterek voltatok a létrontásban: hamisságot cselekesztek! És vannak, akik későn jöttek. De miért is jöttek, ha vége sincs a sornak? És vannak, akik messziről jöttek.És miért jöttek, ha nem szólt nekik senki? És vannak utolsók: akiknek nincsen napjuk, nincsen minőségük, nincsen ügyük, amivel előrelendülhetnének – ők lesznek az elsők, mondja Jézus.

Még egyszer: ami első és utolsó, vagy fordítva: utolsó és első, az csak az isteni kezdet és vég valóságában szemlélhető. És ez is csak isteni szemléletben látható, hogy van-e köze a mai naphoz, az országunkhoz, az ügyeinkhez, a történetünkhöz mindannak, ami első és utolsó.

Egyszer híre ment, nagy tél lesz, hó, és hideg hosszú-hosszú időn át. Erre egy ember elment és vett magának egy jó vastag, prémes, bélelt bundát. Elment egy másik is, és vett még tűzifának valót. Az első csak magára gondolt (mert a maga-sorsában ő volt az első), vett hát valamit, amivel megóvhatta magát a téltől. A másik tűzifát vett, hogy tüzének melegét másokkal is megoszthassa. Ha a mai magyar politikai elitre nézek: sok-sok ködmönt, sok-sok cifra szűrt, sok-sok subát látok – és látok hátul állókat is tűzifáért sorban állni. Imádkozom értetek. Igyekezzetek bemenni a szoros kapun – ímé, vannak utolsók, akik elsők lesznek, és ímé, vannak elsők, akik utolsók lesznek. Ámen.