Akiket Krisztus szerzett

Apostolok Cselekedetei 20:17-28 (kiemelve: 28. vers)

Nagy szeretettel és örömmel köszöntök mindenkit itt, Brüsszelben, ebben a kis gyülekezetben. Nagy örömmel jöttem közétek, és igen örülök, mert kedves ismerős arcokat is látok, akikkel otthon, a Böszörményi úti gyülekezetben szoktunk találkozni, amikor megengedi a munkájuk, hogy hazajöjjenek és együtt legyenek velünk. Ezért tehát amikor azt mondom, hogy igehirdetői szokásaim közül ma egyet megtartok itt is, s azon nem változtatok, egy másikon pedig változtatok, ezt többen már tudják, mit jelent. Azon nem változtatok most sem, hogy vasárnaponként a kijelölt bibliaolvasói szakaszt olvasom. Mai napon a református Bibliaolvasó Kalauzban ez az ige van olvasásra kijelölve. A másik szokásomat azonban nem tartom meg, s ennek magyarázatához messzebbre kell mennem. Miután sok lelkésztársamat van módom meghallgatni, gyakran megütötte a fülemet amikor egy-egy lelkipásztor azzal kezdi az igehirdetését: „Kedves testvérek, a vasárnapi igehirdetésre készülve ez meg ez jutott eszembe…” Akkor én már tudom, hogy az a lelkész nem készült. Ezért én eltökéltem, hogy az igehirdetéseim elején nem fogok arról szólni, hogy amikor az igehirdetésre készültem, mi jutott eszembe. Ma azonban ezt a szokásomat meg kell másítanom, hiszen, ha nem is ismeretlenek közé, de egy ismeretlen helyre jöttem, ha nem olyanoknak hirdetem is az igét, akikkel itt, az ajtóban fogtam életemben először kezet, mégis a helyzet szokatlan. Ezért engedjétek meg, hogy ma mégis azt mondjam, miközben készülődés közben ezt az igét olvastam, azon gondolkodtam, hogy mi lehet a sajátos üzenete számotokra. Hadd osszam hát meg veletek azt a néhány gondolatomat, melyek mind az igéhez kapcsolódnak.

Az első, amit szeretnék nagyon hangsúlyossá tenni, hogy az apostol egészen különös dolgot tesz most. Efézusból magához hívatja Miletosba az efézusi gyülekezet elöljáróit. Ők talán nem is értik, miért van erre szükség. Miért nekik kell menni, hiszen ők ahhoz vannak szokva, hogy az apostol megy. Ez az első, amit szeretnék hangsúlyossá tenni - ez a mozgásirány. A keresztyén misszió, a gyülekezetszervezés egyik alaptörvénye, hogy Isten igéjének a hirdetői mennek oda, ahol az emberek élnek. Ezt látjuk végig az Apostolok Cselekedeteiben. Ha lenne itt egy Mediterraneum-térkép, máris mutogathatnám, hogy Pál apostol – bocsánat a hasonlatért – mint egy utazó ügynök jön-megy, egész élete nyughatatlan járás-kelés. S itt is azt mondja, ebben a búcsúbeszédében, hogy „soha nem vonakodtam attól, hogy az evangéliumot hirdessem mindenkinek, akinek hirdethetem. Ez az élete. És ez az egyház életének is a belső törvénye. Nem az embereknek kell felkerekedniük, zarándoklatot indítaniuk, hogy valahová messze eljussanak, ahol nekik az evangéliumot hirdetik. Éppen Isten igéje hirdetőinek, szolgáinak a tiszte, feladata és kötelessége, hogy ők menjenek és hirdessék – ahogy Pál mondja – mindenütt Isten országa jó hírét. Itt azonban megfordul a dolog. És ezt a drámát szeretném ma kihangsúlyozni, hogy érthető legyen némiképpen a mi helyzetünk is. Most az apostol hívatja magához az efézusi véneket egy másik városba, Miletosba. S amikor megérkeznek, akkor önmagáról kezd el beszélni, s ez szokatlan, mert ő mindig az evangéliumot hirdette, minden körülmények között Jézus Krisztus jó híréről beszélt, mindig az a célja, hogy az emberek szívét közvetlenül Istenhez kösse. Egész szolgálatának ez a nagy ereje és titka, hogy szinte tuszkolja az embereket Isten felé. Menjetek, közeledjetek, keressétek Őt, itt van, elérkezett. Nem áll Isten és ember közé. S most szinte egész életének a summáját mondja el itt. Ennek az az oka, hogy búcsúzik. Sorsdöntő pillanat ez, mert mély meggyőződéssel mondja: engem ti többet nem fogtok látni. Küldetése itt, Kis-Ázsiában lezárult. Egy korábbi szakaszban azt olvastuk, hogy az apostol Rómába akar menni, Istentől kijelentést, indíttatást kapott, hogy Rómába menjen - ami onnantól kezdve történik vele, bár egyszerű olvasatban végzetesnek tűnik, a történet végét tekintve azonban Isten rendelését tölti: Isten úgy rendezi Pál életét, hogy eljusson Rómába. Erről beszél az efézusi véneknek. Ők sírnak. Nem akarják elengedni, ragaszkodnak hozzá, szeretik. Egy korábbi részen leírja Lukács evangélista, hogy Pál fantasztikus dolgokat élt át, például Efézusban is. Látványos, szinte meghökkentő, ahogy a gyülekezetet szervezi, az emberi életeket rendbe teszi. Ragaszkodnak hozzá, nem akarják elengedni. Később majd olvasni fogjuk, hogy egyáltalán nem tisztázott, hogyan fog Rómába eljutni, nem úgy van, mint ma, hogy repülővel, autóval suhanunk. A régi mediterrán világban októbertől áprilisig nem lehetett hajózni. Hosszú az út Kis-Ázsiából Rómába. Hogy fog ő Rómába eljutni? És eljut-e az evangélium Rómában azokhoz az arisztokratákhoz, a szenátorokhoz, a Birodalom elitjéhez, akikhez Isten küldi? S ugyan ki ez a Pál, aki ilyeneket képzel? Mégis később látjuk, hogy éppen a látszólagos akadályoztatás viszi tovább őt és az evangéliumot. Hamarosan olvasni fogjuk, hogy Pál megérkezik Jeruzsálembe, ahol letartóztatják. Mondhatnánk máris, hogy lám, mivé lett a nagy római útiterv? De majd a története végén fogjuk megérteni, hogy éppen ez lesz az a mód, hogy Rómába jusson. Istennek ilyen útjai vannak!

Sokszor úgy érezzük, hogy zsákutcába jutottunk, valami föltartóztatta a terveinket, sokszor úgy látjuk, hogy éppen ellentétes irányba mennek a dolgok, mint ahogy mi gondoltuk. De amit Isten velünk eltervezett, amit Isten nekünk megígért, amely útra Isten bennünket ráállított, amely célra minket meghívott, azt Ő biztosan teljesíteni fogja - még akkor is, ha most úgy érezzük, hogy ellenkező irányba megy minden. Ez Isten nagy titka. Bár most Belgiumban vagyunk, és nem Svájcban, de talán Svájc nagy jeligéjét a mi helyzetünkre is lehet idézni: confusione hominum et providentia Dei regitur: az emberi zűrzavar közepette Isten gondviselése kormányoz. Ami nekünk zűrzavar, egyenetlenség, átláthatatlanság - azt Isten gondviselése jó irányba viszi. Nem értik ezt az efézusi vének, ragaszkodnak Pálhoz, nem akarják elengedni, nekik fontos, hogy velük legyen. Pál azonban úton van, és megy is tovább. Most a búcsúzáskor testamentumot mond, rendeletet hagy az efézusi gyülekezetre. Ez a mai igénk közepe: „Viseljetek gondot azért magatokra és az egész nyájra, melyben a Szentlélek titeket vigyázókká tett, az Isten anyaszentegyházának legeltetésére, melyet tulajdon vérével szerzett."

Három egyszerű mondatra lehet bontani ezt a testálást, ezt a hármat szeretném nektek átadni. Ez kétezer esztendővel ezelőtt is így volt, ma is így van, és amíg lesz anyaszentegyház, addig ez a szabály igaz és áll. Vigyázzatok magatokra! Ezzel búcsúzik az apostol az efézusiaktól, ezt testálja rájuk, mert tisztában van azzal, hogy keresztyénnek lenni, Krisztus követőjének lenni: nem könnyű feladat. A Krisztushoz való hűségben megmaradni, azzal is együtt jár, hogy az ember odafigyel önmagára. Mintha a minap mondta volna ezt az apostol, és nem kétezer évvel ezelőtt. Mi egy olyan világba születtünk, amit az jellemez, hogy az ember mint egyén minden lehetőséget megkap, mindent megragadhat, mindent kipróbálhat, mindenféle irányba elindulhat. A nyugati civilizáció jogalkotása ma már az identitás-váltást is teljes mértékben lehetővé teszi: a férfi megpróbálhatja, milyen nőnek lenni, a nő megpróbálhatja, milyen férfinak lenni, csereberélgetni lehet kultúrákat, meggyőződéseket - mindent lehet az egyénnek. Ugyanakkor ha az egyén elesik, a közösség nem karolja fel. Ez a modern világ nagy csapdája. Ezt mindannyian tudjuk. Így nőttünk fel. Az iskola, a tömeg-kultúra, a médiumok, a jogalkotás, az egész civilizáció ezt sugározza nekünk: próbáld meg magadat, vágj bele, valósítsd meg magadat! Az önmegvalósítás nagy mítoszaiban élünk, de aki botlik, bukik, az félrekerül, a nagy társadalmi önmegvalósítás selejtjébe. Nincs segítség. Nem ok nélkül mondja az apostol az efézusiaknak: vigyázzatok magatokra! Hadd kérjem én is az ige alapján mindenkitől, aki ebben a gyülekezetben itt van: vigyázzatok magatokra! Brüsszel, ha jól tudom, az önmegvalósítás egyik eminens közege. Idejönni, itt munkát vállalni, akár kormányzati szinten, akár vállalkozóként, vagy bármely más módon - nagy lehetőség. Ez egy szabad világ, itt mindent lehet. De aki esik, hova esik? Felkarolja-e valaki? Mert ha a kisgyerek elesik, belekapaszkodik az anyja szoknyájába, s máris megvan a vigasztalás, megvan az élet, megvan a rend. De a József Attila-i törvényt mondjuk: születtem, elvegyültem, kiváltam. Amikor kiválik az ember, akkor egyén lesz az ember, akkor maga lesz, és körbehínározza az önmegvalósítás kényszerítő ereje. S így volt ez az antik világban is. A keresztyénség egyik nagy ereje az: hogy nem a magamé vagyok, hanem az én hűséges Megváltómé, Jézus Krisztusé. Nem a magamé vagyok, nem a magamén áll és esik az életem, mert ha a csak magamé vagyok: elveszett vagyok. Vigyázzatok magatokra!

A legjobb vigyázás pedig a testálás másik részében van. Így folytatja az apostol: magatokra és az egész nyájra, melyben a Szentlélek titeket vigyázókká tett, Isten anyaszentegyházának legeltetésére. Magatokra és az egész nyájra. Szép a kép, az anyaszentegyházról nyájként beszél, vagyis olyan közösségként, melynek identitása van, és amely identitást ad nekünk is, mert odatartozva nem veszítjük el önmagunkat. Ez a keresztyénség másik nagy titka. A krisztusi evangéliumból tudhatja az ember, hogy nem magányos falevélként sodródik a világban, melyet ide-oda csap a szél. Főgondnokkal úrral reggel bejártuk Brüsszelt, a mikor megálltunk egy helyen, észrevettem, hogy még valami késői falevél (pedig február van!) sodródik az úton. Hogy került oda február végén? Hogy sodródom én össze-vissza, sehova se tartozva? Tartozom valahova. Pál testálása tehát azt mondja, hogy nem veszítem el önmagam arcát, önmagam igaz valóját, ha egy közösséghez tartozom. Ezt már a filozófusok régóta tudják, hogy az ember mindig azt keresi, hogy hol mutatkozik meg igazi valója. Miben mutatkozik meg az én igazi valóm? Abban, hogy akár egy közösséggel szemben is pozicionálom magamat? Vagy abban, hogy beleolvadok egy közösségbe, és az hordoz engem? A keresztyénségben erre nézve két nagy típus alakult ki: az egyik az úgynevezett katolikus típus. Egy közösséghez tartozom, annak a tagja vagyok, annak a rendje szerint élek, teljességgel egyféle módon gondolkodom. Ezzel szemben mi, protestánsok úgy fogalmazunk: magam vagyok: Egy, csak egy legény van talpon a vidéken. Ez a református, ez a protestáns. Protestálok. Ám Pál most csodálatosan megtanít bennünket ennek a kettőnek a termékeny dinamikájára. Vigyázzatok magatokra, és az egész nyájra. S mennyire hangsúlyos ez itt, Brüsszelben: vigyázzunk magunkra, megőrizve magunkat épnek, tisztának, egészségesnek, boldog embernek - ám ez nem lehetséges másként, csak úgy, hogy olyan közösségben gyakorlom magamat, amelyik számomra evidens módon identitást is ad. Ez a gyülekezet. Tudom, hogy Brüsszelben ezer közösség közül lehet válogatni - közösségek tekintetében is svédasztalos a világ: kicsit ebből, kicsit abból, össze lehet rakni egy szép kis asztalt a sokból. De amit most az apostol üzen nekünk az efézusi vének testálásán keresztül, az így szól: ti is vigyázzatok arra a nyájra, amelyik Isten Szentlelke kegyelméből időről-időre egybegyülekezhet. És úgy vigyáztok önmagatokra, hogy erre a nyájra is vigyáztok. Mert miközben ezt a közösséget őrzitek és erősítitek, aközben önmagatokat is megóvjátok és megsegítitek. Olyan evidensnek hangzik ez - mégis tudjuk, nem annyira az, hiszen újra meg újra neki kell indulni, és a másik embert vállalni. A másik ember mellé oda kell állni, a másik embert meg kell hallgatni - ez egyáltalán nem olyan könnyű. De az apostol a nagy titkot is hozzáteszi: titeket a Szentlélek tett vigyázókká erre a közösségre nézve, hogy ti magatok is ennek a közösségnek fenntartói és táplálói legyetek.

És végül a harmadikat is el kell mondani. Mert mindaz, amit eddig elmondtam, csak valami olyan, mint amikor az ácsmesterek elkészítik a szerkezetet a zsinórpadon. Kivágják a szerkezeteket, de attól még nem áll a tető. Csak amikor összefogják egy szöggel, a régi világban egy faszöggel. Amit eddig elmondtam, csak egy-egy darabka, rész, idetartozik, odatartozik. Ami mindezt összefogja, mindennek értelmet ad, és mindennek a lelke, az Jézus Krisztus: vigyázzatok magatokra és az egész nyájra… melyet Jézus Krisztus tulajdon vérével szerzett. A keresztyén közösséget sok minden meg tudja erősíteni és elevenné tudja tenni. Például az, hogy Istent anyanyelvünkön imádhatjuk. Ennél nagyobb emberi erő, hatalom, tisztaság, igazság nincs. Nem kell sem franciául, sem flamandul, sem latinul, sem görögül, sem oroszul, sem angolul, semmilyen más nyelven tenni, csak azon a nyelven, amelyiken először ki tudtam mondani: édesanyám, édesapám. Azon a nyelven, melyen édesanyám imádkozni, dicsőíteni és Istent áldani tanított. Ez csodálatos isteni ajándék minden ember számára. Meg a közösség itt, hogy itt lehet magyarul prédikálni, magyarul zsoltárt énekelni, imádkozni, gyermekeinket magyarul tanítani Isten dolgaira. Nagyon nagy dolog ez. Más is összetarthat egy közösséget. Például a tradíció. Mi, magyar protestánsok sok szép tradícióval rendelkezünk a reformációtól kezdve a gályarabokon át, egészen a 20. század hithőseiig. Ezeket jó tudni, erről időről-időre megemlékezni, ezek a hagyományok is összetartanak bennünket. Aztán lehetnek közös programjaink. Gyűjtsünk most Délvidéknek, - Újvidéken van egy szórvány-kollégium, a magyar egyetemisták számára, nekik adakozzunk. Ebben is össze lehet fogni. Ám érezzük mindannyian, hogy ez nem tartja össze végleg a gyülekezetet. Ezek esetlegességek. Vagy vannak, vagy nincsenek. Azt mondja az apostol: Jézus Krisztus vére árán… Még pontosabban: Jézus Krisztus vett meg az Ő vére árán, Jézus Krisztus váltott ki az Ő vére árán. Nem tudom, hogy Brüsszelben vannak-e még zálogházak- Magyarországon nagy a szegénység, újra nyitnak a zálogházak, viszik be az az emberek életük javait, hogy pénzhez jussanak, s ameddig ki nem váltják a zálogból a tárgyaikat, azok ott maradnak. Amíg Jézus Krisztus ki nem vált bennünket a bűnök zálogházából, az élet értelmetlenségéből, nyomorúságunkból, addig ott vagyunk. De kiváltott bennünket, az Övéi vagyunk. És nemcsak én, a magam hiper-protestáns pozíciójában, és nemcsak a közösség a maga pozíciójában, hanem én is, és az a közösség is - együtt a Jézus Krisztusba vetett hit által. Minden jó ebből következik. Ebből következik, hogy együtt lehetünk, és magyarul dicsőíthetjük az Urat. Ebből következik, hogy ebben a városban is megtarthatjuk az identitásunkat. Ebből következik, hogy a gyermekeinkre sem kell úgy gondolni, hogy tudatuk egy hasadt kulturális tudat lesz. Ebből következik, hogy boldog reményünk lesz a holnapra nézve. Ebből következik, hogy jót tehetünk másokkal. Abből, hogy Ő tulajdon vérén szerzett bennünket. Kiváltott, megváltott, megszabadított. Hadd hirdessem nektek ezen a mai vasárnapon ezt a boldogító jó hírt, mert ez a boldogító jó hír, hogy Krisztuséi lehetünk itt, Brüsszelben, meg otthon, Magyarországon. Hadd buzdítsalak e jó hír kapcsán hát mind a kettőre, amit az ige mond, és a harmadikra, ami ebből következik. Vigyázzatok magatokra! Élő hitben, Krisztust keresve, Istent imádva, igéjét tanulmányozva, útmutatását elkérve: vigyázzatok magatokra! És a nyájra. Erre a kis gyülekezetre. Ne hagyjátok szétszéledni. Ne hagyjátok elkallódni, ne legyintsetek rá, hogy kicsit dohos itt a levegő, vagy múltkor nem köszönt valaki, én ide többet nem jövök, nehéz az emberekkel elboldogulni, ölég vagyok én magamnak bajként. Vigyázzatok erre a nyájra, mert hogy kik vagytok és kik lehettek, azt igazán ebben a közösségben érthetitek és élitek meg. És a harmadik, ami ebből következik: imádkozzatok is érte. A vigyázáshoz az imádkozás is hozzátartozik. Imádkozzatok ezért a közösségért, és imádkozzatok azokért a közösségekért, melyek útra bocsátottak benneteket Magyarországról, Erdélyből, a Felvidékről, Délvidékről. Az otthonokért, családokért, nemzeti közösségekért, gyülekezetekért, egyházakért, akik elindítottak benneteket. Hordozzátok őket is imádságban. Nagy erő van az imádságban. Megtartó erő van a könyörgésben.

Jó hírt hirdettem nektek, fogadjátok jó szívvel, hálásan a jó hírt: Krisztuséi vagyunk, nem a magunkéi, nem egy közönyös társadalom félrevetettjei vagyunk, nem elvesző önmagunkéi vagyunk, hanem Krisztuséi vagyunk, s feleljünk erre minden időben Istent dicsőítő, hálás és imádkozó élettel. Hadd olvassam még egyszer a buzdítást: „Viseljetek gondot azért magatokra és az egész nyájra, melyben a Szentlélek titeket vigyázókká tett, az Isten anyaszentegyházának legeltetésére, melyet tulajdon vérével szerzett.” Ámen

Imádkozzunk:

Mennyei Atyánk az Úr Jézus Krisztus által! Köszönjük, hogy hozzánk is elérkezett a mindent meghatározó jó hír: Krisztus által a tiéid vagyunk. Nem kell tovább önmagunk tehetetlen, lehetetlen életének fogságában vergődnünk. Nem tartozunk többet semmivel sem bűnnek, sem ördögnek, sem halálnak - egyedül Hozzád tartozunk, Neked pedig azzal tartozunk, hogy betöltjük a szeretet törvényét. Magasztalunk a szabadítás, a megváltás, a kegyelem csodájáért. Köszönjük, hogy minket is meghívtál az eljövendő országba, az örök dicsőségbe, melyet a tiéidnek készítesz a feltámadott Krisztus által. Kérünk, add nekünk erőidet. Könyörgünk azokért, akik nincsenek itt velünk betegség miatt, más elfoglaltság okán nem indulhatnak útnak. Őrizd meg őket, tartsd meg őket, hozd őket vissza közénk, hogy velük együtt dicsőíthessünk és magasztalhassunk. Könyörgünk azokért, akik sokféle gond között vergődnek, nem látják életük értelmes célját, nem tudják, mi végre vannak a világon. Hívd meg őket Szentlelked erejében az üdvösség igéjével az igazi életre, amelyet érdemes itt élni e világon, s amelyet Te megváltott gyermekeidnek ajándékozol. Kérünk a távolban levőkért, rokonainkért, családtagjainkért, testvérekért, szülőkért, gyermekekért, a barátokért, akik távol, Magyarországon, a Kárpát-medencében élnek, kikkel sokszor nehéz a kapcsolatot tartani, és akik mégis szeretetükben hordoznak bennünket. Őrizd meg és tartsd meg őket. S kérünk mi magunkért is, akik most hallottuk igédet. Kötelezz el bennünket újra Szentlelked által boldog hálaadásra, örvendező életre, egymás iránti hűségre, s legfőképpen arra, hogy minden szavunkkal, tettünkkel, gondolatunkkal neved dicsőségét hirdessük. Köszönjük Urunk, hogy soha egy percre nem fordultál el tőlünk, s köszönjük, hogy akkor is hűséges voltál, amikor mi hűtlenkedtünk. Köszönjük, hogy akkor is kegyelmet készítettél, amikor bűn útján jártunk. Köszönjük, hogy akkor is igazságod ragyogtattad ránk, amikor mi arról nem akartunk hallani. Köszönjük ezt a végére-mehetetlen, örökkévaló hűséget, és nem akarunk most semmi mást tenni, mint hogy örvendező és hálás szívvel, szabadon felajánljuk önmagunkat Neked. Légy Urunk, parancsolónk, légy mesterünk, vezess bennünket az élet útján. Ámen

Brüsszel, 2011. február 27.