„Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg mostantól fogva. Bizony, azt mondja a Lélek, mert megnyugosznak az ő fáradságuktól, és az ő cselekedeteik követik őket." Jelenések Könyve 14:3

Gyászoló Családtagok! Végtisztességet tevő Gyülekezet!

Egyházkerületünk főtanácsosától, Horváth Györgytől, mindannyiunk kedves Gyurka bácsijától búcsúzunk, aki 93 esztendős korában ment el a mindenélők útján. Ebben a búcsúzásban, vagyis nehéz időben szólít most meg bennünket a mennyei szó, a tiszta angyali hang, majd hozzákapcsolódva a Léleknek szava. De ez az ige eredetileg is nehéz időben szólott, vad és zaklatott időben, Krisztus népe szenvedésének közepette, amikor az anyaszentegyház, s annak hűséges tagjai terheket hordoztak, sok kilátástalan helyzetben kellett élniük, s minden annyira bizonytalan volt. Akkor szólt ez a szó, az ige, mely a próféta bizonyságtétele szerint örökre megmarad. S bizony mi, akik most itt állunk, s visszatekintünk Horváth György főtanácsos úr életére, arra az évszázadra, amelyben élt, azt kell mondjuk, voltak a halálnál is nehezebb idők. Ilyen volt az egész 20. század, melyet Horváth György egész élete hordozott. Az ő élete szinte egybeesik ezzel az egész nehéz és terhes 20. századdal. Személyesen is sok súlyos veszteséget és fájdalmat hordozott. Korán árvaságra jutott, és ez az árvaság egybeesett az országvesztéssel, aztán élete derekán, a II. világégés után hosszú hadifogság várt reá, s mikorra hazaérkezhetett Isten kegyelméből, itthon már nem a régi és kedves világ fogadta, hanem a diktatúra. S hordoznia kellett családtagjainak sok terhét, nyűgét és gondját, betegségét is, ápolta hűséggel nevelő anyját, majd meg kellett állnia ősz fejjel nevelt lánya sírjánál is.

Mégis, nem csak azt kell mondanunk, hogy súlyos terheket hordozott, hanem látjuk Isten kegyelme fényében, hogy Valaki hordozta őt is. Isten szeretete és gondviselése hordozta Horváth Györgyöt, a sok terhet hordozó embert.  Mert adott neki a szülő helyett édes nevelő szülőt, hűséges testvért, majd társat. Adott neki boldog szenvedélyt a képzőművészet iránt, melyben mindig megláthatta a mennyei fényeket. Adott neki soha nem múló nagy szenvedélyt és szeretetet Erdély iránt, s adott neki kiváló munkát a Dunamelléki Egyházkerületben, a Püspöki Hivatal vezetésében, ahol nemcsak püspökeit, főjegyzőit szolgálta alázatos és csendes hűséggel, ennél sokkal többet tett, szolgálta az egész egyházkerületet, minden lelkészét, kicsinyét és nagyját. Igaz az ige, most megnyugszik fáradtságától, s mindaz, ami ő volt, követi őt, Krisztus királyi trónusa elé, kegyelemből dicsőségbe, per crucem ad lucem. Olyan ember volt Horváth György, akire nézve igaz a zsoltáros szava: még ha a siralom völgyén is ment át,  nyomdokában, munkája nyomán források támadtak, éltető eső hullhatott.

De nemcsak róla szól ez az ige, a boldog bizonyságtétel, hanem szól most hozzánk is. Itt, a halál óráján, a halál árnyéka völgyében, a búcsúzásban, szól a mennyei szó: boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg mostantól fogva. Bizony, ezt mondja a Lélek.

Először is, egy általános és örök érvényű igazságot hallunk. Krisztusban élni és Krisztusban halni, ez minden boldogságunk forrása. Ő maga mondja: Én vagyok a feltámadás és az élet, ha valaki hisz énbennem, ha meghal is él. Egész életünk, életünk minden tevékenysége, szolgálatunk, az anyaszentegyházunk története, küldetése, sorsa ezen alapul. Ezen a boldog bizonyosságon. Krisztus ez a szilárd alap. Aki ebben él, átélheti a mélységek mélységeit, a drámák drámáit, a vereségek vereségeit, mégis megtartja és vezeti ez a boldog cél. De mindezeket a Lélek mondja, ahogy hallottuk János apostoltól. Így szól először a mennyei szó: boldogok a halottak, akik az Úrban halnak, mostantól fogva. Majd: bizony, azt mondja a Lélek, mert megnyugszanak az ő fáradságaiktól. S mivel a Lélek mondja, nekem is mondja, nektek is mondja. S ez azt jelenti, ahogy a Heidelbergi Kátéval együtt mondhatjuk, vallhatjuk: hiszem, hogy annak a csodálatos közösségnek, a világ kezdetétől fogva Isten által, Lélek és ige által egybetartott és megőrzött közösségnek én is tagja vagyok, és az is maradok. Mondhatjuk személyesen is, mert a Lélek szól hozzánk, igen, hiszem én is, hogy a mindenható Isten nekem is irgalmas Atyám. Mondhatom: hiszem, Jézus Krisztus érettem is meghalt és feltámadott, mondhatom: én is a boldogok közé tartozom. Amit Horváth György már nem mondhat itt velünk, mert meghalt, és közülünk eltávozott, most nekünk kell mondani személyenként, egyen-egyenként, hiszen a Lélek mondja, és nekünk mondja: boldogok a halottak, akik az Úrban halnak, mondanom kell hát, hiszem, hogy én is az Atya gyermeke vagyok, hiszem, hogy Krisztus nekem is boldog feltámadást és örökéletet készített. Mondjuk együtt is ezt a drága örökséget, amit ő reánk hagyott.

Horváth György ebben a hitben végezte csendes és szívós munkáját, melyet a Püspöki Hivatal vezetése jelentett. Ebben a boldog hitben végezte azt is, amit mi oly keveset láttunk, a rábízottak ápolását, gondozását, életük vezetését. Minderre azt szokták mondani, hogy ez csak háttér-munka, ami nem látszik, amit nem tartunk számon, amit valakinek mégis el kell végeznie. Ő azonban nem így végezte. Ez a munka számára öröm volt, ez a munka megbízatás volt, ez a munka a bizalom kiteljesedése volt. Egész egyházkerületünk az ismerőse volt, és ismerője volt ő is mindenkinek. Tényeket, sorsokat és sokszor titkokat őrzött meg. A diszkréció, az alázat és a nagy-nagy munkabírás jellemezte őt, aki az egyház szolgáit szolgálta. S ha elmondhatjuk boldog szívvel, hogy cselekedetei, hűsége, alázata, a szeretete, az odaadása követik őt, még boldogabb bizalommal el kell mondjuk, hogy valami már meg is előzte őt. Megelőzte őt Krisztus elhívó szeretete, megelőzte őt az, hogy Jézus Krisztus által elpecsételtetett mennyei örökségre. Úgy áll előttünk ebben a szempillantásban, kilenc földi évtized, egy egész élet, hogy boldogan és hálás szívvel mondhatjuk: igaz őreá a mennyei szó, - és igaz lehet ránk is, ha a Lélek mondja a mi szívünkben. boldogok lehetünk mi is, ha az Úrra tesszük le életünket. Ámen.

Horváth György püspöki főtanácsos temetésén

2009. június 15.