1Korinthus 3:6-11, 21-23

Kedves Testvérek! Pál apostolra nem jellemző, ami költőkkel, írókkal, beszélő emberekkel, és így prédikátorokkal is előfordul, hogy egy-egy gondolathoz hasonlatot, képet, illusztrációt keresnek, majd eszükbe jut még egy, s azt is mondják, s a végén nem tudjuk, melyik hasonlatuk a lényegbevágó. Múltkor a gyülekezetünkben engem is megszólt valaki: tiszteletes úr, szép volt az igehirdetés, de nem tudom, most melyik hasonlatot tetszett a középpontba állítani. Szabadkoztam szerényen, hogy ha az emberben tolul a gondolat, ha valamit hangsúlyozottan akar mondani, akkor képeket tesz egymás mellé, és olykor nem figyel arra, hogy melyik-melyik merrefelé viszi a gondolatot. Azért mondom ezt bevezetésképpen, mert most az apostolnak is felmentést kell adnunk.

Ebben a szakaszban, ahol a korinthusi gyülekezet nagy és súlyos problémáit hozza majd szóba, újra közli a korinthusiakkal, hogyan lettek keresztyénné, mi Istennek a terve az emberrel, hogyan éri utol az Isten Jézus Krisztus evangéliuma által az embert, hogyan fordítja az életét új életre, hívja el az anyaszentegyházba, bíz rá szolgálatokat. Miközben az apostol mindezeket a korinthusiak elé tárja, látja a vetekedést, a viszályt, az egyet nem értést, a megosztottságot is, ami mindent megbénít és lehetetlenné tesz. Ezért az apostol is mindjárt két hasonlatot hoz, mind a kettő önmagában is megáll.

Az egyik hasonlat az építkezés. Alap nélkül nem lehet házat építeni, ezt mindenki tudja, látja jól. Aki építkezett, tervezett, az is tudja, és aki házban lakik, az is tudja, milyen fontos, hogy az épületnek alapja legyen. Ám máris folytatja az apostol, hogy az alappal még nincs vége, az még nem maga az épület, az alapra építeni kell. Ezért mondja önmagáról az apostol: én vagyok, korinthusiak, aki közöttetek nem emberi hitetéssel, nem emberi bölcsességgel, nem emberi módszerrel, hanem egyes-egyedül Jézus keresztjének az evangéliumával, Isten csodálatos, minden emberi bölcsességet semmivé tevő, minden emberi maga-nőttetést félretevő kegyelme által alapot vetettem -  s bátorkodik azt is mondani: mint bölcs építőmester. Nem dicsekszik, ez a bölcsesség nem tőle van. Arra buzdítja a korinthusiakat, hogy ki-ki fontolja meg, mit épít erre az alapra, Jézus Krisztusra, mert ő az alap. Mondom rögtön a másik hasonlatot. Ez a szántó-vető életből való, a magvetés hasonlata. Ma itt kezet fogtam már néhány kérges kezű presbiterrel, akik ástak a kertben, készítik már a tavaszi munkákat, itt az ideje a magvetésnek. A hasonlat szerint van, aki ültet, van, aki plántál, van, aki öntöz. De ki adja a növekedést?

Íme, két hasonlat. El lehet indulni abba az irányba, hogy magot vetünk, plántálunk, öntözünk, fáradozunk, és megéljük a növekedés csodálatos titkát. És el lehet indulni arrafelé is, hogy alapot, fundamentumot vetünk, építünk, építkezünk, és az a kérdés, hogy mit építünk erre az alapra. Ám nem akarom senki gondolatát összezavarni, mert a kettő ugyanarra tekint. Mindegyikkel egyre akarja irányítani a figyelmünket, s engedjétek meg, hogy én is erre az egyre irányítsam a ti figyelmeteket!

Arról szól az apostol, hogy keresztyén élet meg az első pillanatban sohasem mutatkozik a maga abszolút teljességében. A keresztyén élet újjászületéssel kezdődik. Az apostol sem kertel, és azt mondja: korinthusiak, titeket én szültelek, s nem kemény eledellel tápláltalak, hanem tejnek eledelével. A keresztyén életben növekedés van. Nem lehetünk türelmetlenek, sem egymás iránt, sem önmagunk iránt, hogy azonnal megkapjuk azt, hogy ott áll előttünk a megtért, hívő ember a keresztyén mivolt teljes valóságával. Kálvin szépen mondja, hogy nem vagyunk még angyalok. Nem értük még el azt a létállapotot a földi valóságban sem, amelyre Isten elhívott bennünket, de munkálja bennünk. S ez a keresztyén élet nagy története, és most az apostol arra irányítja a figyelmünket, hol áll a mi történetünk. Erről beszél a korinthusiaknak is. Jól látja, hogy a korinthusi közösség egyik része - mondjuk az egyik frakció - azzal a türelmetlenséggel állt elő (s természetesen ez a türelmetlenség mindig a másik iránti türelmetlenség), hogy ők már valakik, és legyenek a többiek is valakik! Hallunk itt kegyelmi ajándékokkal való dicsekedést: ki mit végzett a gyülekezetben, ki mit tett, ki milyen erővel, bölcsességgel, magasztossággal, ismerettel bír. Tehát némelyek azt mondják: mi már vagyunk valakik, én már vagyok valaki, és igyekezni kell a többieket is szent erőszakossággal, valami nagy-nagy türelmetlenséggel ezen az úton tovább vinni. Van erre egy meghatározó történetem. Teológus koromban exmisszus voltam, egy Budapest melletti gyülekezetbe kellett kijárni, beteg volt a lelkipásztor. A hétközi bibliaórára járt egy Tiszántúlról odatelepedett atyafi is, aki az imaközösségben gyönyörűen imádkozott, fantasztikus szépen. Csodamondatok voltak imádságaiban az öreg Szikszaiból, Ravasz László imádságaiból, az öreg Révészből - gyönyörű szép ima-szőttessel állt az Úristen elé. Igaz, egy-egy imádsága tíz-tizenöt percig eltartott, ami igénybe is vette a közösséget. Aztán egyik bibliaóra után ballagtam lefelé a HÉV-hez egy másik atyafival, ő is nagy hívő volt. Útközben belém karolt - a kis tiszteletesbe -, megszorította a kezemet, és azt mondta: hallotta, tiszteletes úr, Jóska bácsit imádkozni? Igen, hallottam - feleltem -, egy kicsit hosszú volt, de nagyon szép. Mire ő: nem hívő ám, csak úgy tesz. Ezt tanult imádság volt. Minket akar elkápráztatni, meg Istent. Mentünk tovább a HÉV felé, megint megszorítja a karomat: úgy látom, tiszteletes úr, ebben a gyülekezetben már csak ketten maradtunk hívők. Aztán már majdnem leértünk a HÉV-állomásra, megszorítja a karomat, s rám néz: ámbár maga felől is kétségem van.

Hol is állunk a keresztyén élet kibontakozásával? Hiszen van története a keresztyén életnek. Pál jól látja ezt, és emlékezteti a korinthusiakat. E ponton nagyon fontos az építés hasonlata. Azt mondja: én vetettem meg az alapot bölcs építőmesterként, de most aztán ki-ki lássa, mit épít rá. Szénát, szalmát, pozdorját, önhittséget, önbecsülést, kivagyiságot, teljesítményt, rangot, tisztet. Ezek - mondja  - megsemmisülnek, eltűnnek, elvesznek. Vagy pedig aranyat, ezüstöt, értéket, igazi épületet építünk. Kedves Presbiter Testvérek! Mindannyian építői vagytok gyülekezeteteknek és anyaszentegyházatoknak. Azt is mondhatom, építőmesterek vagytok, akiknek a krisztusi alapot kell látni, és arra a krisztusi alapra kell építeni és továbbépíteni a gyülekezetet, az anyaszentegyházat. De most az igéhez igazodva mondom: ti magatokat is arra az alapra építsétek, amely Jézus Krisztus.

A másik hasonlat is ide vág, ez a növekedés hasonlata. Pál azt mondja, hogy valaki plántál, valaki öntöz, azonban a növekedést az Úr adja. Plántálás és öntözés és gondozás nélkül nincs meg a növekedés lehetősége. S így ez is történet. Itt mondja az apostol, hogy ha közöttetek még versengések vannak, irigykedések vannak, visszavonások vannak, akkor kik is vagytok ti tulajdonképpen? Ha közöttetek címkézések vannak, nevezetesen, hogy ki kié, kinek a márkajegye, a védjegye van rajtunk, akkor kik is vagytok ti tulajdonképpen? Hadd szóljak az ige fényében erről is néhány szót! Isten emberi eszközökön keresztül indít el bennünket a keresztyén életbe. Ismerek presbitereket, hívő reformátusokat, akik igen szépen el tudják mondani, hogy az ő életükben - emberileg szólok, mert így is kell szólni - döntő és meghatározó volt a lelkész, aki felkészítette őt konfirmációra, vagy az evangélista, aki egy evangélizáción megszólította a szívét az ige szavával, vagy az, akivel életében először hangosan imádkozott, és az ő jelenlétében adta át szívét Krisztusának, vagy az, aki meghatározó gondolatokat, szemléletmódot plántált belé. Ezek mind fontosak. Így voltak a korinthusiak is. Pál másfél esztendei fáradozása nyomán szerveződött ott a kicsi közösség. Ám Pál után érkezett Apollós, aztán feltehetően megjelent Péter is, és elkezdődött a sorok rendezése. A média világából ismerjük ezt a kifejezést: marker - jelző. Kinek a szellemi befolyása jellemez engem? S nem kell messzire menni, Korinthusba sem kell elutazni, kétezer évet sem kell visszamenni, bizony, a mi református egyházunk is tele van ilyennel. Az egyik ilyen, a másik olyan. Ez ennél a bácsinál tért meg, az annál a tiszteletes úrnál, az annál az evangélistánál, ez emennél
- és máris csoportosítjuk az embereket úgy, ahogy a veteményeskertben is sorban vetjük magot, s nem keverjük őket, hogy lesz, ami lesz. Rendnek kell lenni. S emberileg szólva erős rendező elv, hogy kin milyen „szag" van - értse jól mindenki. Mi, reformátusok nagyon jó orrúak vagyunk. Valakivel elkezdek beszélni keresztyén dolgokról, s öt perc múlva meg tudom mondani, melyik bokorból fújta a szél. Nem kell ehhez sok.

Azonban Pál arra kér bennünket, hogy legyünk bölcsek, alázatosak ebben a tekintetben is, mert nem az a kérdés - ez csak emberi gondolat -, hogyan sorjáztatjuk magunkat. Nem az a kérdés, hogy én kivel váltok könnyen szót. Nem az a kérdés, hogy van-e nekem emberem, akivel egymásba karolunk mentben a HÉV-állomás felé,  vagy együtt autózunk konferenciára, és összebúsulunk, hogy: már csak ketten vagyunk, ámbár felőled is van némi kétségem. Én Pálé vagyok, mondja az egyik korinthusi. Amit Pál mondott és tanított, az az érvényes. Én Apollósé vagyok, mondja a másik. Ahogy Apollós csinálja, az az érvényes. Én Kéfásé vagyok, az oszlopé, a nagy jeruzsálemi apostolé, s amit Péter ideüzent, az az érvényes. Akkor ebből mi lesz?  Lesz-e ebből növekedés?  Nem növekedés lesz belőle, hanem gyomlálgatás. Mert a magyar református veteményes-sorba ilyen meg olyan nem ültethető.

Ti itt mind gyülekezetekben és anyaszentegyházunkban szolgáltok, azt kérem most tőletek, hogy abban a nagy bölcsességben forgolódjatok, járjatok, szemlélődjetek, osztályozzatok, amit az apostol tanít. Pál plántált, Apollós öntözött - de a növekedést Isten adja. A bennünk növekedő, kiteljesedő, a minket is szüntelenül változtató isteni kegyelem - ez a meghatározó erő. Ez a márka, ez a jelző. Hogyan mondja az apostol? Más fundamentumot senki sem vethet azon kívül, amely vettetett, ez pedig az Úr Jézus Krisztus. A református keresztyén ember, a református keresztyén presbiter Jézus Krisztusról ismerszik meg. Honnét jöttem, melyik gyülekezetben szolgálok, ki volt az én lelki atyám, hogyan szemlélem a világot, mit tartok fontosnak a keresztyén élet számtalan kérdése közül? Milyen feladatokat töltök be, milyen tekintélyem, milyen súlyom van? Ez mind nagy kérdés. S még ezer dolgot lehet sorolni. Tanácskozásainkon, gyűléseinken ezekről a kérdésekről beszélgetünk. De kitetszik-e közben, meglátszik-e, hogy egy alapon állunk, hogy egy alapon építkezünk? Mert nincs más alap, mint ami vettetett, aki az Úr Jézus Krisztus. Éppen ezért senki se dicsekedjék emberekkel!

Jaj, de nehéz kérés ez! Jaj, de nehéz dolog ez!  Hány embert tudnék én most idehozni, akikre büszke vagyok! Hány embert említhetnék, akinek a neve hallatára megmelegszik a szívem! Hány emberre tudnék hivatkozni, aki - ahogy szoktuk mondani, bár ez nem keresztyén mondás - mind-mind érték önmagában. De ne dicsekedjen senki emberekkel! És nemcsak azért kéri ezt az apostol, mert nem árt a szerénység, s mert Isten a kevélyeknek ellene áll, az alázatosokat pedig felmagasztalja. Másért is szól, páli módon érvel, csodálatos módon érvel. Hogyan érvel? Azért senki ne dicsekedjék emberekkel - mert minden a tiétek. Ne azért ne dicsekedjék senki, mert netalán kiderül atyáinkról, szellemi vezetőinkről, fontos emberekről, kiderül a markerekről, hogy nem is azok, akiknek gondoltuk őket. Bizony, tele van a mi egyházunk szomorú történetekkel. Lelkészek jönnek hozzám, lelkigondozzuk egymást. (Kiderül teológiai tanáromról, hogy III/III-as ügynök volt. Eldobom a könyveit. Nem tudok rá többet hivatkozni. Kiderül valakiről, aki tiszteletes bácsi volt, akitől tanultam a hittant, Jézus Krisztust, az imádságot, akinek tátott szájjal hallgattam az igehirdetését, hogy ő nem volt olyan szent ember, mint akinek gondoltam - és mindennek vége.)  Mondhatná tehát az apostol, hogy senki ne dicsekedjék emberekkel, mert az ember nyomorult, ne dicsekedjék senki emberekkel, mert az ember  kicsiny, mert mi mind két lábon járó szerencsétlenség-tömeg vagyunk,  ne dicsekedjék hát senki emberekkel, mert az ember mulandó.

De milyen csodálatos, hogy Pál így érvel: minden a tiétek.  Akár Pál, akár Apollós, akár Kéfás, akár élet, akár halál, akár jelenvalók, akár következendők, minden a tiétek. Mintha a Római levél 8. részének a végét idézné, ahol egy más irányú vallomást tesz: meg vagyok győződve, hogy semmi nem szakít el bennünket Isten szeretetétől, mely van a mi Urunk Jézus Krisztusunkban. Sem halál, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem mélység, sem magasság, sem fejedelemségek, sem semmi teremtmény nem szakít el Isten szerelmétől. Most másféle értelemben, de ugyanez a gondolat van itt, ugyanez a szemlélet van itt. Nincsen akadálya, hogy minden a tiétek legyen. Pál sem akadály, Apollós sem akadály, Kéfás sem akadály, a jelenvaló sem akadály, az elkövetkezendő sem akadály, semmi nem akadály, hogy minden a tiétek legyen. Merthogy egyébként  a másik ember lehet akadály. (Ezért szoktuk sorba állítani magunkat. Ezért keresünk magunknak személyi tekintélyeket, markereket.) Mondok konkrét igei példát is. Micsoda nagyszerű dolog volt az Antiochiában, mikor Pál a zsidókból és pogányból lett keresztyénekkel együtt volt, egy asztalnál étkeztek. Megérkezett Péter és ő is odaült, asztalközösségben és szeretetközösségben voltak együtt. Krisztus-közösségben. Azután megérkeztek Jeruzsálemből a szigorú, törvénykező atyafiak, Péter pedig megszeppent és átült hozájuk. Micsoda akadállyá tud lenni a másik tekintélye, befolyása, meggyőződése abban, hogy én testvéri közösségben legyek.

Most azt írja Pál: valld nyugodtan, vállald nyugodtan, hogy Pál prédikálására tértél meg. De mondd nyugodtan, ha  valaki más lelki vezetése juttatott el az Úr Jézus Krisztushoz. Mondd nyugodtan, ha más vezetett Krisztushoz, és állított rá arra az örök alapra, ha más  ízleltette veled a csodálatos isteni titkot, hogy benned is Isten kegyelme adja a jóra való növekedést.

Majd így fejezi be az apostol: ti pedig Krisztusé, Krisztus pedig Istené.  Ugyanazt mondja, amit az építkezés hasonlatánál mondott: nincs más alap, csak Krisztus. Az anyaszentegyházban nincs más tulajdonjog, csak az Úr Jézus Krisztus tulajdonjoga. Ti pedig Krisztusé vagytok, az övéi vagytok, ő a birtokos. Ő a Főnök - pestiesen szólva, csúnyán, de érteni fogja mindenki -, ő mondja meg a tutit. Ez a keresztyén ember abszolút viszonylatrendszere. És mi, reformátusok már idézhetjük is szabadon a Heidelbergi Kátét: az az én vigasztalásom (mivel sem élet, sem halál, sem eljövendő sem következendő, sem mélység, sem magasság, semmi körülmény nem választ el Krisztustól), hogy nem a magamé vagyok, hanem az én hűséges megváltómé, az Úr Jézus Krisztusé. Ti pedig a Krisztuséi vagytok. Presbiter testvérek! Buzdítson ma tanácskozásotok kezdetén ez a csodálatos ige, a krisztusi szemléletmód, hogy miközben szagról tudjuk, ki honnan jött, ki miben forog, ki mit hogyan gondol, ki kinek a szellemi befolyása alatt áll, Isten mégis megadja, hogy érezzük a másikon Krisztus jó illatát. Mi pedig Krisztus jó illatja vagyunk - mondja az apostol a 2. Korinthusi levélben. Érezzétek egymáson, lássátok egymáson, hogy ő, a másik is Krisztus tulajdona, Őhozzá tartozik. A krisztusi kegyelem végzi benne a növekedést.

S legvégül hadd emlékeztessek arra: mi nem a kétezer évvel ezelőtti Korinthusban ülünk és olvassuk az apostol levelét. Mi 2011 Magyarországán élünk, egy sok gonoszságot látott, sokat szenvedett, sok hányattatásban lévő országban. Egyházunk is, és benne minden egyháztagunk is kortársa önmagának. Megosztott, viszálykodó, címkéző, markerező országban élünk. Legkevésbé a politika érdekel most. Ezer más címke, ezer más doboz van ebben az országban. S nem jól van ez így. S még kevésbé van jól, hogy időnként ezt látni református presbiterek körében is. Hadd intselek és buzdítsalak benneteket erre a csodálatos isteni szemléletre, amit most az apostol idehoz. Ha emberekkel akarunk dicsekedni, előbb-utóbb elveszítjük a másikat. És az történik, amit ez a kedves atyafi mondott nekem 30 évvel ezelőtt: ketten maradtunk, ámbár maga felől is van némi kétségem. Magunk maradunk, ha a másikkal dicsekszünk. Krisztussal dicsekedjünk, aki a mi hűséges Megváltónk, Aki életét adta értünk a golgotai kereszten, Aki feltámadott, és hűséges garancia arra nézve, hogy Isten elhívása igaz. Krisztussal dicsekedjünk! S ha Ővele dicsekszünk, megtaláljuk a másikat, a presbiter-társakat, az együtt munkálkodót - az egyik épít, a másik falat emel, a harmadik a tetőt készíti - Isten kinek-kinek a maga bölcsességében ad munkát. Megtaláljuk az együtt növekedésben az együtt-növelő társat. Az egyik majd plántál, a másik majd öntöz, a harmadik pedig élvezi az aratás gyümölcsét. Jézussal dicsekedjünk! Ne dicsekedjék senki emberekkel, mert minden a tiétek, ti pedig a Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené. Nincs boldogabb vallomása a keresztyén embernek, mint kimondani és teljesen átélni: nem a magamé vagyok, hanem az én hűséges Megváltómé, az én Uramé, Jézus Krisztusomé. Ámen