„És olyan lesz, mint a folyóvizek mellé ültetett fa" (Zsoltár 1:3)

A visegrádi templom szentelésén

Szeretett Gyülekezet! Kedves Testvérek!

Néhány nappal ezelőtt a Kárpátmedencei Református Egyházak alkotmányozó zsinatára jelent meg egy nagyszerű kiadvány került, melyet Kolozsvárt nyomtattak. A címe: Református templomok anno. Egy kitűnő gyűjtő szép gyűjteményéből, főleg a 20. sz. fordulójából való, valamennyi akkori egyházmegyéből, templomok, parókiák, iskolák postai képeslapjait tartalmazza a kiadvány. A kötetet lapozgatva, megakadt a szemem a 384. oldalon egy szép postai képeslapon, melyen az üdvözlő sorok is olvashatók: névnapra üdvözlet Visegrádról, s fölötte egy kép és felirat: visegrádi református templom. Szép, kőből épült épület toronnyal. Hoztam ma egy példányt a gyülekezetnek ajándékba, a nagytiszteletű úrnak már átadtam, de kérdeztem számon, hol ez a régi kőtemplom? Hiszen az áll levelezőlapon: 1930. Ezek szerint Visegrádon 1930-ban volt már kőtemplom? Tudjuk, hogy nem volt. De voltak éltek itt, Visegrádon reformátusok, híres és kevésbé híres, befolyásos és kevésbé befolyásos emberek, akik egykor álmodtak ide egy templomot. S valaki rajzolt egy vázlatot, azt hordozták szívükben, hogy az a templom megépül itt. Oly reménykedők is voltak, hogy még postai képeslapot is csináltak belőle. Micsoda bátorság kellett a régiektől megtervezni és hinni, hogy lesz templom. S micsoda nagy szent kitartás kellett a maiak részéről, hogy ami a régieknek nem sikerült, elfújta a világháború, elfújta a kommunizmus, azt az újrakezdés után Isten kegyelméből megépítsék. Magasztaljuk és dicsőítsük az Urat, s higgyük is, hogy száz év múlva lesz megint egy kiadvány, és abban már ennek a megépült visegrádi templomnak a postai képeslapja lesz látható.

Isten igéjét az első zsoltárból olvastam. Erre minden bibliaolvasó, zsoltár-kedvelő testvérünk felkapta a fejét, és mondhatta, hiszen a zsoltáros nem templomról beszél, hanem a boldog emberről, aki éjjel-nappal Isten törvényét forgatja szívében, elméjében, gyönyörűsége van benne, és igyekszik azt megtartani! Róluk mondja a zsoltáros: olyanok lesznek, mint a folyóvizek mellé ültetett fa, mely idejekorán megadja gyümölcsét. Ez nem alkalmazható a templomra! Én most mégis bátran alkalmazom, tekintettel arra is, hogy itt igen közel van a Duna, tehát folyóvíz mellé ültetett hajlék ez, s hiszem, hogy ha az élő szívek és élő lelkek, akik ide istentiszteletre jönnek, ezt a hajlékot jelenlétükkel, imádságukkal, Isten-szeretetükkel áldott hajlékká teszik, s ezért ez a hajlék olyan lesz, mint a folyóviz mellé ültetett fa.

Bár ma koradélután oly bőségesen kaptunk Isten áldásából, hisz az istentisztelet előtt még zuhogott az eső, hogy meg is ijedtünk, hogy ezt a mi szép ünnepségünket elveri, mégis mindannyiunk szívében ott a fájdalom, hogy mennyi minden elszáradt ebben az országban, szinte már oda az idei termés. Hogy' vártuk ezt az áldó esőt! És sok tekintetben kell is még várnunk Isten áldó esőjét. Régóta száraz ebben az országban minden. Ha valaki azt mondja, hogy csak néhány éve várjuk, nem téved, ha valaki azt mondja, már 15-20 éve várjuk, az sem nem téved, ha valaki azt mondja, hogy az egész 20. század óta várjuk, az sem téved. Debrecenben hallottuk a felvidéki szónok szájából, hogy a 20. század volt a magyarság gyász-évszázada. Régóta szárazság van. De él Isten az ígérete, hogy aki az Ő útján jár, az olyan, mint a folyóvíz mellé ültetett fa! Ez az ígéret csodálatos valóságot hordoz, hogy ha szárazság is van, ha késik is az eső, ha azt is látjuk, hogy körülöttünk - s valljuk meg, sokszor bennünk is -, már-már minden kiszárad, koraéretten szinte terméketlenül elpereg, mégis, a folyóvíz mellé ültetett fa gyökerei eltalálnak a vízig, és termő lesz, a maga idejében, mikor szükséges, megadja gyümölcsét. Valljuk meg örömmel és hálával, hogy ma ennek vagyunk tanúi. Isten a száraz időkben is tud csodálatos módon áldást adni. Isten a szikkadt időkben is tud adni, szívekben vágyat ébreszteni, szent és jó munkát általuk elvégezni, sokak javára, nevének dicsőségére. Azt kívánom, hogy Istennek ez a háza a legszárazabb, legkíméletlenebb időben is maradjon folyóvíz mellé ültetett fa, hozzon gyümölcsöt? szóljon itt mindig Isten igéje, találjon el a szívekig, legyen vigasztalás, átformáló erő, megvilágosodás, legyen drága örömhír egy örömtelen, kiszáradt, tengődő világban.

Másodszor azt is megmutatja a zsoltár, hogy nemcsak nehéz időkben, mintegy jelként állíttatik ide elénk ez a templom, hanem, hogy hív is bennünket. A templom is lehet termő hely, s ezt a 92. zsoltár bizonyítja. Így szól a ott zsoltár utolsó szakasza: „Az igaz virágzik, mint a pálmafa, növekedik, mint a cédrus Libanonban. Plánták ők az Úrnak házában; a mi Istenünknek tornácaiban virágzanak." Ez a templom meghívás számotokra. Mi, reformátusok tudjuk jól, hogy a templom akkor igazán templom, ha megtelik Istent dicsőítő arcokkal, Istenhez imádkozó szívekkel. A mi templomaink nem attól szépek, hogy falaira festve ott vannak a szentek képei, hanem attól, ha a szentek közössége minden időben és korban, mindig maga idejében ide gyülekezik. Nekünk kell szenteknek lenni. Erre hív benneteket ez a templom. Mert ha azt mondottuk, hogy szárazság van a mi korunkban, azt is el kell mondanunk, hogy nemcsak sok-sok áldó eső hiányzik, hanem hiányzanak a szentek is. Hiszen amúgy sokszor is kaptunk mi Istentől áldást bőséggel és felette. Sokszor áradt ki Istennek kegyelme, bűnöket, vétkeket, nyomorúságokat messze meghaladó mértékben (ahogy Pál apostol mondja a Római levélben: ahol bővölködik a bűn, ott felette bővölködik a kegyelem), de mi érzéketlenek voltunk! Ahogy lerohan a hegyoldalról a csapadék, s eltűnik nyomtalanul, felszívódik, már nyoma sincs, jaj, hányszor kaptunk Istentől áldást egyenként és együtt is, de érzéketlenek voltunk! Hányszor érkezett a szívemhez Isten szabadító kegyelme, vigasztalása, öröme, meghívása a szent életre és az üdvösségre! Én talán boldogan öleltem is magamhoz, - de már hol van? Porba hullott, és nyoma sincs. S a mi népünket, református egyházunkat is hányszor áldotta meg Isten, még szárazság idején is, nagy küzdelmek, kilátástalanság idején is, mikor  már sokan leengedték kezüket, és azt mondták: nem érdemes, nincs tovább, örökre szárazság és aszály lesz! De Ő meglátogatott bennünket! Korai esővel, késői esővel? Nem is tudjuk eldönteni. De, jaj, mégis úgy él a népünk, úgy él az egyházunk, mintha mi sem történt volna! Az első képhez kötöm ezt, a szárazságnak, a nagy aszálynak, a nagy lelki elesettségnek talán éppen az a legdöbbenetesebb mutatója, hogy amikor érkezik az áldás, fel sem fogjuk. Amikor itt van velünk, úgy élünk, mintha nem lenne itt. Mint az emmausiak, amikor melléjük lépett a Feltámadott, szólt nekik, a szívük gerjedezett is, mégsem ismerték meg Őt. Hányszor ölel át minket Isten, hányszor ad erőt, hányszor újít meg bennünket! Mostmár, ez a templom arra szolgál, hogy itt is, minden alkalommal átéljük és megtapasztaljuk ezt, és hálás szívvel magunkat Istennek elkötelezzük.

Erről kell utoljára szólni. Olyan lesz, mint a folyóvizek mellé ültetett fa, mely idejekorán megadja gyümölcsét, és levele nem hervad el... Tudjátok, ennek a kedves zsoltárversnek van egy nagy titka is. A fa élete nem önmagától van. Víz mellé ültetett. Ez az egész keresztyén élet titka is, ez az életünk boldogsága. Legyen ez a visegrádi gyülekezet is nagy titka, öröme, hogy az életünk, az eredményeink, az örömeink nem magunktól valók. Ezért ma hálát adunk Istennek minden eszközért is. A tervezésért, a fáradozásért, az adakozó jókedvért, a buzgó imádságokért, - hiszen tudjuk, hogy mindez, és ami majd ezután lesz, nem tőlünk való. Víz mellé ültetett fa, - ez az jelenti: Isten erői által él. Fogadjuk be a zsoltárosnak ezt a boldogító igazságát: életünk ereje, áldása, öröme nem magunktól van. Hirdetem ezt nektek a mai ember gondolatával is szemben. Ma minden arra von bennünket, hogy magadtól... Amit nem te csinálsz meg, az nincs is. Amit nem te szerzel meg, az nincs meg. Amit nem te biztosítasz, az nincs is. Mozdítsd az energiáidat! Hány és hány tévtanító, eszmeharcos járja a világot, és mondja a fülünkbe: fedezd fel az elrejtett erőidet, szabadítsd fel azokat, és akkor minden rendben lesz. De ha arra indulunk, amerre ők mutatják, hamarosan az élet sivatagában találjuk magunkat. A folyóvíz mellé ültetett fát a folyóvíz táplálja, Isten éltető erői táplálják és újítják. Hiszem, hogy ezt a gyülekezetet maga Isten fogja táplálni.

De hogy miképp, arról kell zárásul szólnom. Miképpen? Hogyan tudnak az isteni erők az életünkbe áramlani? Nos, ez olyan egyszerű, hogy sokszor eltévesztjük, olyan magától értetődő, hogy sokszor elmegyünk mellette. De ma hadd írjam a szívetekbe: a hálaadásban megy ez végbe. Itt találkozik az ember Istennel a legigazabban. Lehet Istennel találkozni a gyászban is, Ő akkor is oda tud lépni, és le tudja törölni könnyeinket. Lehet Istennel találkozni a legmélyebb magányban is, s aztán mondani: az Úr az én osztályos részem. Lehet Istennel találkozni a betegágyon, hiszen gyógyító erői beáradnak az életünkbe. Lehet Istennel találkozni a sikerben, és azt mondani, hogy Ő volt velem. Lehet Istennel találkozni a család boldog közösségében, ha meghívjuk asztalunkhoz, hogy legyen ott velünk. Lehet Istennel különösen találkozni a gyülekezetben, nem kellünk hozzá sokan, kettő-három is elég, ha Krisztus nevében gyülekezünk egybe, Ő ott van velünk. Leginkább azonban akkor találkozhatunk Istennel, amikor hálásak vagyunk. A hálás ember ugyanis teljesen felnyitja az életét Isten előtt. A hálás ember egészen Istenben akar meggyökerezni. A hálás ember boldogan mondja: amit kaptam, Istentől kaptam. Nincsen semmi, amit nem Tőle kaptam volna. A hálás ember ezért nem ezt vagy azt, hanem önmagát ajánlja Istennek. Mi ezt a templomot Istennek ajánlottuk. Első sorban Neki építettük, az Ő dicsőségére. Aztán azért, hogy akik itt, ebben a gyülekezetben vannak, újra meg újra elkötelezzék magukat a hálás életre. Tudjátok, miért van aszály a mi magyar életünkben? Miért van az, hogy csak verejtékcseppekkel tudunk megöntözni bármit is, amire pedig 40 napos esőnek kellene hullania? Mert hálátlanok vagyunk. Ahol hálás szívek élnek, ott a legkisebből is óriási dolgok lesznek. Ahol hálás életek vannak, ott minden megváltozik, átalakul, minden elevenné lesz. Ahogy a gyönyörű 84. zsoltárban olvassuk: még ha a terméketlenségnek, a kietlenségnek, az aszályoknak, a halálnak völgyén is kell keresztül menniük, erőről-erőre mennek, és Isten esővizet bocsát oda, Isten áldást küld oda. Íme, Isten ajándékot adott nekünk, és most arra hív, hogy mint megajándékozottak, mint Isten örömében részesedők kötelezzük el magunkat a hálás életre. S ahol van hálás élet, ott már nincs aszály, ah van hálás életek, ott már nincs terméketlenség, ahol van hálás élet, ott nem marad észrevétlen Istennek világba kiáradó gazdag munkája, hanem örömünk és hálánk okán mások is Istenhez fordulhatnak. Víz mellé ültetett ez a templom. Adja Isten, hogy tornácaiban sok-sok élet növekedjen, teremjen hálás gyümölcsöt, s legyen áldásul, örömül, és jelül azok számára is, akik még szomjúhozó szívvel és lélekkel várva várnak. Ez pedig megadja mindennek gyümölcsét. Ámen

2009. Pünkösdhétfő