Határt vet az ember a sötétségnek?

Elmondta Szabó István püspök a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság műsorának Lélektől lélekig rovatában 2016. április 17-én

 

Az ember határt vet a sötétségnek (Jób 28,3) - mondja Jób könyve, amikor azt a szinte mindentudást mutatja be, amely az ember kutató értelmének és világhódító akaratának eredménye, mégsem igazán bölcsesség.  Határt szabni a sötétségnek vagy másképpen szólva véget vetni a homálynak ma már nyilvánvaló emberi képesség. De milyen különös, hogy amit a régiek az emberi megismerőképesség és alkotóerő jeleként neveztek meg, az mára éppen az ellentétébe fordult. Sokan beszélnek, és nem ok nélkül, fényszennyezésről. Ez laikus nyelven azt jelenti, hogy a felszíni, mesterséges fény olyan erővel sugárzik, hogy emiatt ma már igen ritkán látjuk a csillagos eget, legalábbis nagyvárosokban.  Ami horizontálisan a szemhatárunkba fér, az mind gyönyörű és kápráztató ­- elég éjszaka egy magasabb helyről végigpillantani egy-egy nagyvároson. De ami miatt éjszaka biztonsággal eligazodunk, éppen az rejti el előlünk a teremtett világ dicsőséges szépségét. Ma már sok helyen alig értik a szépséges népdalt: Csillagok, csillagok szépen ragyogjatok, a szegény legénynek utat mutassatok. Szükségtelen vertikálisan tájékozódnunk, ahogyan tette ezt évezredeken keresztül az ember, akár szárazon, akár - és még inkább - a tengeren érte az éjszaka. Láthatjuk-e még Isten világító lámpásait, ahogyan a Biblia nevezi a csillagokat? Vagy végül is úgy vetünk véget a homálynak, hogy homályba borítjuk magunkat?

Ez jutott eszembe a bolt-törvény kapcsán. A vasárnapi munkatilalmat Magyarországon sokan a szabadságuk korlátozásaként élték meg. Úgy vélték és hangot is adtak neki, hogy az a helyes, ha szabadnapján ki-ki szabadon azt teszi, amit akar, amihez kedve van, és ha ez éppen a vásárlás, ne tiltsa meg azt senki. De vajon nem csappan-e meg ezzel a teljesebb szabadság úgy, ahogy azt a régi bölcsesség mondja: az én szabadságom határa a másik ember szabadsága?! Mert jó dolog valóban, s ezt hívő emberként is mondhatom, hogy kinek-kinek módjában, szabadságában áll legbelső világához tartozó dolgait végezni, s meghagyom, ez lehet éppen vásárlási kedv is. De vajon ki fogja ezt az én szabadságomat kiszolgálni? Ki fog a rendelkezésre állni, amikor én ezt a szabadságomat akarom gyakorolni? Számomra a vita, a népszavazási kezdeményezés, a politikusi megfontolás, a törvényhozó döntése, és az az érdekes csend, amely most a munkatilalom visszavonását kíséri, éppen ezt az imént idézett modern kori jelenséget juttatja eszembe. Azt ugyanis, hogy felette jó dolog, ha éjszaka is ragyognak a fények, ha az utca egyik végéből el lehet látni a másik végéig. Igen, a viszonylagos esti nyugalomban a gyönyörű panorámával kivilágított épületek nappal nem látható szépségei is előbukkannak az árnyékűző pompázatban. Mégis, mindez csak horizontálisan van így. Mert jó dolog-e, kérdezem még egyszer, hogy úgy vetünk véget a homálynak, hogy voltaképpen nem engedjük magunkhoz a teremtett világ szépséges rendjét? Kizárjuk a nappal és az éjszaka váltakozását, feloldjuk magunkat életünk helyes üteme alól. A vasárnap mindig fölfelé nyitja meg az ember szívét és életét. Jób azt mondja, az ember tudja, hogyan szabjon határt a sötétségnek. De azt nem tudja, hogy hol lakozik a bölcsesség. Azt éppen a csillagok mutatnák meg, azt éppen az mutatná meg, hogy elengedjük kezünkből a szerszámot, és szabaddá tesszük magunkat az ámulatra és a csodálatra. Szabadok leszünk Istenre, aki életünk forrása és boldog célja.