Imádkozzunk: Neked hódolunk Szentháromság, egy örök, igaz Isten! Téged magasztalunk hűségedért, áldásodért, megtartó kegyelmedért, minden jóra vezérlő szeretetedért. Köszönjük, hogy ennek a gyülekezetnek közösségében együtt örvendezhetünk, hogy ma, ezen a délutánon egy új iskola alapkövét helyezhetjük el, és hihetjük, hogy ebben az új iskolában új életre születnek majd azok a gyermekek, akiket ide hoznak a szüleik, akiket itt szeretetben és hitben nevelnek. Áldd meg hát mennyei Atyánk most örvendezésünket, hogy úgy magasztaljuk nevedet, dicsőítsük kegyelmedet, hogy hálából magunkat elkötelezzük szent életre, elkötelezzük magunkat arra, hogy Krisztus útját járjuk, hogy az Ő parancsát betöltsük, s ezt betöltve szolgáljuk embertársaink javát, s nagy neved dicsőségét. Krisztusért kérünk, hallgass meg bennünket. Ámen

Márk 5, 21-30, 35-43

Szeretett Gyülekezet! Kedves Testvérek! Egy páros történetet olvastam föl a mai Bibliaolvasó Kalauz szerinti szakaszból. Mai örömünnepünkben a 12 éves kislány feltámasztásának történetét helyezem a középpontba, de szeretném azt is elmondani, ami ezt megelőzi, és azt is megmutatni, hogy ez a két történet hogyan tanít, buzdít bennünket arra, hogy még elkötelezettebben, még hálásabb szívvel, még több reménnyel végezzük azt a munkát, amit Isten segedelmével megkezdhettünk.
A 12 éves leányka feltámasztásának történetéből azt a mozzanatot szeretném kiemelni, hogy amikor megérkezik a hír Jézushoz, aki késedelmeskedett, mert megállították út közben, hogy már nem kell fáradnia, a halálán lévő kislányhoz nem ér oda, mert időközben meghalt. Ekkor Jézus azt mondja: menjünk csak tovább, nem halt meg, hanem aluszik. S ekkor hangzik el ez a súlyos mondat: kinevették őt. Kinevették Jézust. Ez is megtörtént. De ne ítéljünk könnyen azokon, akik a jajongásban, a siratásban, a gyászban erre a szomorú nevetésre ragadtatták magukat. Hiszen ők eddig mindent megtettek. A zsinagógafő, Jairus, hallva a hírt, hogy Jézus partra ért, sietett és kérlelte a Mestert, akiről tudta, hogy gyógyító, áldott hatalmában életek szabadulnak, kérte hát a Mestert: gyere, mert az én kislányom halálán van, gyógyítsd meg őt, hogy éljen. Mindent megtettek. A sokadalom pedig, mikor érkezik a kislány halálának a híre, jajongásra és siratásra vált át. Ők is szerettek volna mindent megtenni. Ott voltak, segítettek és igyekeztek. S ahogy Márk leírja, a tömeg szinte felkapta Jézust, és erős sodrásban vitte előre, hogy igyekezzen, hogy a kislány meggyógyuljon. De Jézus elkésik. És mire végez azzal, ami miatt késett, addigra ez a kislány meghalt. Jézus azonban azt mondja: nem halt meg, aluszik, - s ez olyan lehetetlennek, abszurdnak, felfoghatatlannak és értelmetlennek tűnik, hogy a gyászolók és a jajongók egy pillanatra abbahagyják a gyász-munkát, és nevetésre fakadnak, kinevetik Jézust.
Itt kell elmondani a másik történetet, amely ide tartozik. Miért késedelmeskedett Jézus? Mert útközben megérintette valaki. És Jézus érezte, hogy isteni erő áradt ki belőle. Megérintette őt egy beteg asszony, akiről azt olvassuk, hogy 12 esztendeje súlyos beteg volt, már minden vagyonát, mindenét, amije volt orvosokra költötte, és nem javult az állapota. Élő és igaz hittel mondta ez az asszony: ha csak a köpenye szegélyét érintem meg, meggyógyulok. És amikor megérinti Jézust, érzi is, hogy meggyógyult, megszűnt a betegsége. De Jézus is érezte azonnal, hogy isteni erő áradt ki belőle, és megállítja a menetet. Pedig a tanítványok is tuszkolják, Mester: miért kérdezed, hogy valaki megérintett volna a tömegből, szinte összeszorítanak itt, mindenki lök, nyom téged. S Jézus mégis megáll tisztázó szóra azért, hogy a hit példáját a tanítványok elé állítsa, és addig, de amíg a hit példájával foglalkozik, bekövetkezik a tragédia.
A mi egész emberi életünknek egyik megrázó momentumában vagyunk most, különösen, ahogy a modern ember éli ezt meg. Eszerint, amíg én az Istennel való viszonyomat akarom tisztázni, amíg én oda eljutok, hogy Jézus szavát halljam (a te hited megtartott téged, eredj el békességgel, és gyógyulj meg!), addig ennél nagyobb dolgok jutnak végzetes állapotba. Milyen drámai ebben a történetben, amikor ezt halljuk, az asszony 12 éve volt beteg, meg ez a leányka is 12 éves volt. Nos, ha választani kellene, mert sokszor választani kell, hogty döntenénk? Én, aki 10 éve, 12 éve, 20 éve, 40 éve beteg vagyok testileg vagy lelkileg, én, akinek a dolga 10 éve, 12 éve, 20 éve, vagy amióta tudom az eszem, nincsen rendben, én, aki önmagamra pazaroltam mindent, és orvostól kuruzslóig, orvostól klinikusig, klinikustól sámánig futottam, és mindent magamra áldoztam, ha most választanom kell: én-e, vagy az a gyermek? – én hogy döntenék? Hagyjam, hogy Jézus megtegye, amit meg kell tennie? Ez a dráma jelenik meg ebben a történetben. És ez mindenkori emberi dráma, hiszen választani kell. Jól választott-e Jézus, mikor megállt egy asszony mellett, aki már annyi orvost kipróbált? Őt válassza-e Jézus, vagy a gyermeket? Ó, igen, a gyermeket kell választani mindig, nem szabad késedelmeskedni, időben kell odaérni, nem szabad egy percet sem mulasztani, mert megy az idő, és az idővel lehetőségeket tékozlunk el – ez az egyenes válasz. Mert ha megállunk, mikorra odaérnénk, addigra már késő lesz. Aztán persze mondhatunk ilyet: oh, nem halt meg, aluszik, oh, nem veszett el, van még remény, oh, nem történt még semmi baj, csak ti még nem látjátok. Ilyen üres szónak tűnik Jézus szava, csoda-e, ha a jajgatók szájban gúnykacaj fakad? Márk ilyen egyszerűen mondja: nevették őt.
Mégis isteni titok ál itt előttünk, és ezért vagyunk mi mindannyian Jézus Krisztus buzgó követői, ezért hódolunk Neki, ezért magasztaljuk Őt, mert Jézusnál nincs ilyen választás. Nála nincs ilyen döntés. Meg kell gyógyulnia annak az asszonynak, és fel kell támadnia annak a kislánynak. Ennek a kettőnek kell megtörténnie ott, azon a délelőttön. És meg is történik mind a kettő. És mindkettőben egyet állít elénk Jézus, mind kettőben ugyanazt az egyet, és én most ugyanezt az egyet szeretném ebben a hálaadó ünnepünkben a szívetekbe írni.
Azt mondja Jézus az asszonynak: leányom, a te hited megtartott téged. Aztán, amikor jön a hír Jairushoz, hogy meghalt a kislány, ne fáraszd tovább a Mestert, rögtön ezt mondja neki Jézus: ne félj, csak higgy! A hitről van szó. És ezen forog minden, azon a boldog belátáson, fölismerésen, hogy egy darabig ugyan elér az ember akarata, de amikor az akaratunk, mint a tenger szikláit csapkodó tengervíz porrá zúzódik, és semmi nem lesz belőle, akkor el kell jutnunk minden akaraton, minden eltervezésen, minden álmon, minden emberi kalkuluson túl ahhoz, amit Jézus hitnek nevez. Most itt, mikor majd kimegyünk az istentiszteletről, és elhelyezzük az új iskola sarkába az alapkövet, a gyülekezet elöljáróiban, lelkészében, presbitereiben, a szülőkben, a város elöljáróiban, sokakban végigfut az, hogy mégiscsak lett valami gyümölcse a mi nagy elhatározásunknak és akaratunknak, mert ahhoz, hogy ezt az alapkövet elhelyezzük, sokat kellett akarni. Nagyon sokat kellett akarni. Micsoda akaraterő kellett ehhez! Hányszor kellett azt a kétségbeesést, csüggedést legyűrni, hogy mégsem lesz meg, hogy mégsem indulhat el, hogy mégsem úgy lesz, hogy mégis késni fog a dolog. És ha késik, az én gyerekemmel mi lesz? Mert egyetlen szülőt sem érdekel, hogy öt nemzedékkel később lehet itt valami. Az én gyermekemről van szó, az én gyermekem életéről, jövőjéről, neveltetéséről van szó. Mennyi akarat kellett csak a kétség legyőzéséhez. Mint ahogy annak a 12 éve beteg asszonynak is mennyi akarat kellett ahhoz, hogy keresztülküzdje magát a tülekedő sokaságon, és legyőzze minden korábbi csalódottságát, félelmét, addigi életének minden kudarcát, és kinyújtsa a kezét, és megérintse a Mester köpenyét abban a boldog bizonyosságban: tudom, ha csak a ruhája szegélyét megérintem, meggyógyulok. Ez az akaratok története. Milyen döbbenetes azonban, hogy Jézus nem azt mondja: jót akartál, meggyógyultál, eredj el békességgel. Nem azt mondja Jairusnak sem: akard, hogy a lányod éljen, és meglátod, hogy élni fog, mert az akarat csodákra képes. A gyógyulásban sokszor így van, orvosok mondják, aki gyógyulni akar, az sokkal hamarabb meggyógyul, mint aki elengedi magát. Aki nem akar beteg lenni, az sokkal később betegszik meg, mint akibe csak úgy beleesik valami betegség.
De mégsem az akaratot dicséri Jézus, hanem a hitet. És azért szeretném ezt a szívetekbe írni, mert az akarat és a hit mégsem ugyanaz. Az akarat ugyanis kezébe veszi a dolgokat. Az akarat ugyanis elvégzi a dolgokat. Az akarat a legutolsó erőtartalékok mozgósítására is képes. A hit azonban az elfogadás nagy mozdulata. És akkor lesz a mi hálaadásunk igazán teljes, ha nem tesszük meg, amit néha meg szokott tenni a keresztyén ember is (legyünk őszinték!), hogy az akaratunkat emeljük a hitünk lógójára, és miközben összejövünk, hogy hálát adjunk Istennek, saját magunkat veregetjük vállon. S így az Isten dicsőítés tulajdonképpen nem egyéb, mint önmagunk megdicsérése. Nem akarok ünneprontó lenni, hanem a lényegre akarom a figyelmet irányítani. Igen, szükség volt akaratra itt is, igen, szükség volt erőre, igen, szükség volt az utolsó tartalékok megmozdítására, és még lesz is. (Ebbe az alapkőbe, amit elhelyezünk, nem teszünk bele egyetlen pénznemet sem. Mert itt minden fillérre szükség lesz. És tudni fogják 200 év múlva is a veresegyháziak, kár kiásni az alapkövet, abban nem lesz pénz, mert itt mindenki az iskolára gyűjtött, és adott.) De mit mond a történet? Megérintette Jézus ruhájának szegélyét, és nem azt érezte, hogy őbenne magában támadnak erők, nem azt érezte, hogy őbenne magában megmozdul az utolsó erőtartalék, - az erő Jézusból áradt ki. És mi történik, amikor Jézus leül a halott kislány ágya szélére? Megfogja a kezét, és nem azt mondja: lássátok, él, hanem azt mondja: Talitha, kúmi, kislány, neked mondom: kelj fel. Isteni szó kell, teremtő szó kell. Ez a szó: kelj fel, s ez ugyanolyan, mint a világ teremtése kezdetén az, hogy legyen. Mert a halálból élet lesz. Jézus isteni módon szólt, - és itt van a hit. Itt kezdődik a hit, itt mozdul meg a hit, erre néz a hit, ahol én elfogadhatom az isteni kegyelmet, ahol én megkapom az isteni könyörületet, ahol én boldogan belátom, hogy ami történt, azt kaptam. Nem szereztem, nem kimódoltam, nem kiharcoltam, nem megküzdöttem, nem rátettem a kezemet, hanem kaptam.
Még két mozzanatot szeretnék ebből a párhuzamos történetből kiemelni. Az egyik az, amikor Jézus elidőzik a meggyógyult asszonnyal, és emiatt késedelmeskedik. Miért késedelmeskedik? Megáll a tömegben, és azt mondja: ki volt az? És az asszony odamegy hozzá, és elébe borult, és elmondott neki mindent. Ez kettőt jelenthet. Annyit mondott neki: én voltam, és máris lehet tovább menni. De inkább azt jelenti: elmondott neki mindent igazán, az egész életét. Hogy mióta beteg, hogy mennyi mindennel próbálkozott, hogy hányszor csalódott, hogyan ment tönkre az élete, hogyan jutott el idáig, mindent de mindent igazán. Mindent igazán Jézusnak elmondani. A másik mozzanat pedig az, amivel kezdtem, és ezzel is fogom befejezni: Jézus azt mondta, miért sírtok, a gyermek nem halt meg, hanem alszik, s ekkor kinevették őt. Ez is olyan igazán van, - mert ez a nevetés, ez a kétségbeesett, csüggedt, lemondó nevetés. Rálegyintenek Jézusra, az ember rálegyint Istenre, annyira kétségbe van esve, - igen, ez is igazán van, őszinte. Akkor lesz áldott ez az iskola, ha a szülők is igazán mindent elmondanak Jézusnak.
Előbb az egész életüket. A 12 évet, ami mögöttünk van, a 24 évet, vagy amióta tudjuk az eszünket, mindent igazán, teljesen, valósággal. És akkor Jézus közelében már nem érezzük egy percig sem úgy, hogy bármi késő volna. Tudom, sok beszélgetésem és sok gyötrődésem volt nekem is evvel az iskolával kapcsolatban. S mindig jött a kérdés: nem lesz késő? S lám, még alapkövet sem helyeztünk, és szinte már áll az épület! Fél éve még azt hittük, hogy lekéstünk mindenről, hogy ez az ügy halott, ebből nem lesz semmi. De Jézusnál soha nincs késő. Mikor nem késő? Akkor, ha szülő és gyermek, gyermek és érette aggódó szülők, szülő és őt szerető gyermek mind az ő Jézusánál igazán mindent el tud mondani. Ez a hit igazi megnyilatkozása. Most csak hármat veszek ki abból a sokból, abból a mindenből, amit ma el kell mondanunk. Először is alázattal és töredelemmel mondjuk el mi mindannyian, hogy sokszor kétségbe vontuk azt, hogy lesz itt valami. Sírva, nevetve, legyintve, csüggedve, a tekintetünket már másfelé fordítva, az illetékeseknek azt mondtuk: ne fárasszátok a Mestert, ne fárasszátok Istent imádságaitokkal, ez egy halott ügy, nem érdemes ezért könyörögni, nem érdemes Istent idehívni! Mondjuk el ezt őszintén. Mondjuk el őszintén azt is ezen a napon, hogy mennyi mindennel és mindenki másnál próbálkoztunk már. Mi, szülők! Mennyi mindent kipróbáltunk, hogy a gyermekünk jó kézben legyen. Jaj, mennyi mindenkire rábíztuk a gyermekeinket: eszmére, filozófiára, gondolatra, hatalomra, programra, törekvésre. Lehet, hogy már velünk is így voltak a mi szüleink, meg velük az ő szüleik. De most igazán, őszintén mondjuk el az egész történetet Istennek. De leginkább azt kellene elmondani, hogy milyen hálásak vagyunk! Azt kellene elmondani nagy örömben, hogy megajándékozottak vagyunk. Ezt kellene megfogalmazni: kaptunk Istentől. És ha ezt úgy vesszük, hogy Istentől kaptuk, akkor meg fogjuk köszönni mindenkinek, akit Isten áldott eszközül használt eddig ebben az ügyben, és legfőképpen megnyitjuk a szívünket arra, hogy ezután a mi Jézusunk vezessen, tanácsoljon és hordozzon bennünket.
Olyan egyszerűen és csodálatosan ér véget ez a történet. Amikor a kislány felkelt, és elkezdett járni (mert hogy 12 esztendős volt), nagy csodálkozással csodálkoztak, Jézus pedig erősen megparancsolta nekik, hogy ezt senki meg ne tudja, majd azt mondta: adjanak a kislánynak enni. Újra kezdődik a szülő dolga. Újra kezdődik, amiért boldogok voltunk, amikor Isten gyermekekkel ajándékozott meg bennünket, és amit olyan magától értetődőnek tartunk, igen, a gyermeknek enni kell adni. Milyen egyszerű dolgot parancsol Jézus. Mintha ezt a szülők nem tudták volna! De én ebben nem csak ezt látom, hogy éhes ez a kislány, hogy halálból jön vissza, és aki él, az táplálkozik. Egy sokkal nagyszerűbb és dicsőségesebb dolgot látok itt: Jézus megfogja a kislány kezét, életre támasztja, és ezzel a szóval, hogy adjatok neki enni, visszahelyezi őt a szülők kezébe. Ez a csodálatos ritmusa a történetnek. A hívő ember keze az, amibe visszaadja Jézus a gyermeket. Hívővé kell lenned, hogy boldogan tudhasd, hogy ez a gyermek, aki ebbe az iskolába jár, a halálon győztes Krisztus tanítványa lesz. Megajándékozott emberré kell lenned, személyesen tudnod kell, hogy mindent Istentől kaptál, és hogy ez a mi Jézusunk a te gyermekedet, gyermekeidet, akikért annyit aggódsz, akiknek valóban a legjobbat akarod, újra a te szülői fennhatóságod alá helyezi. Adjatok nekik enni! Tápláljátok őket.
S lám, értjük már a szót. Nemcsak az asztalra kell tenni valamit, reggelit, ebédet, vacsorát, nem csak a táskába kell bepakolni a tankönyvet, nem csak a szekrényt kell megtölteni ruhákkal, nem csak bevetni az ágyat, nemcsak zsebpénzt kell a gyermeknek adni! Adjatok enni: tanítsátok, hogy olyan emberek legyenek, akik életük minden pillanatában tudják, hogy ami számít, és ami döntő, az mind-mind ajándék. Ami számít, és ami döntő, az mind az ajándékozó Istentől árad az életükbe.
Ha a történetben az édesapa és édesanya könnyeit, a gyászoló rokonok jajszavát hallod, akkor azt mondod: késő. De ha Jézus szavát hallod, aki odaült az ágy szélére, s megfogta ennek a halott kislánynak a kezét, és azt mondta: kislány, neked mondom, kelj fel, - akkor tudod, Jézus nem késik el. Ezt a soha el nem késő Jézust hirdetem nektek, aki minden vágyon, minden akaraton, minden reményen túl, mindig azt adja nekünk, ami életre és üdvösségre való. Őt hirdetem, és azt kérem a jelenlévő szülőktől, gyülekezeti tagoktól, elöljáróktól, tanítóktól, tanároktól, hogy ezt a Jézust tanítsátok, ezt a Jézust hirdessétek, ezt a kegyelmet adjátok mindig mindenkoron gyermekeiteknek. Ámen

Imádkozzunk: Urunk! Köszönjük, hogy Te csodatevő Isten vagy, és Hozzád bátran jöhetünk, mert Tenálad mindig kész a kegyelem. Köszönjük, hogy amikor már-már minden emberi remény összeomlott, amikor a bizakodók is legyintgettek egymásra, amikor a legmesszebb és leginkább előre mutató terveket kovácsolók is azt mondták: késő már, és nem lehet itt semmit tenni, akkor megláttuk a hit szemeivel, micsoda csodálatos ajándékokat készítettél szülőknek és gyermekeknek, tanítóknak és tanároknak, gyülekezet és a város elöljáróinak, mindenkinek, aki most itt együtt örvendezik. Kérünk, hogy most itt, mikor elhelyezzük e jövendő iskola alapkövét, erősítsd meg szívünkben a boldog hálaadást, és nyiss meg bennünket erre nagy titokra, a hitre, mely által valóban el tudjuk fogadni ajándékaidat, mely által mindig magunk mellett levőnek tudhatunk Téged. Áldd meg a hálás gyülekeztet. És áldd meg gyermekeinket, akiket szeretnénk igaz hitben felnevelni, akiknek szeretnénk a legjobbat megadni, hogy Téged megismernének, üdvözítő Uruknak elfogadnának és boldog élet várományosai lennének. Felajánljuk magunkat erre is hálából, felajánljuk magunkat, hogy nemcsak testi, hanem lelki táplálékkal is tápláljuk őket, hogy Hozzád találjanak, Téged megismerjenek, szívükbe fogadjanak, és Benned boldog emberré lehessenek. Kérünk, hallgasd meg könyörgésünket. Ámen

2011. május 15.
Veresegyház