Hogyan, miért, ki által?
(Márk 7, 31-38)

Szeretett Gyülekezet! Kedves Testvérek! A többszörös hálaadásban, örömünnepben én is többszörös üzenetet szeretnék a gyülekezetnek átadni a mai igeszakasz alapján. Eszerint Jézus meggyógyít egy süketnéma embert, ma azt mondanánk: egy fogyatékost, aki feltehetően addig is tudott valami artikulátlan, mások számára érthetetlen, sokszor talán ijesztő módon beszélni. Sokszor vagyunk így ma is, az ilyen fogyatékkal élő emberek esetében megijeszt bennünket az, ahogyan kommunikálnak, mert nem értjük őket, és ők sem értenek bennünket. Az üzenet azonban döntő mód csoda körülményeiben van.

Az első, amit mindjárt ide kell hoznom a gyülekezet számára, az az, hogy a bibliai csoda-eseteknek mindig van egy mélyebb, spirituális, önmagukon túlmutató vonatkozása is. Ez a történet a süketeknek és a némáknak szól. Azoknak, akik sem nem hallanak, sem beszélni helyesen nem tudnak. Nekünk szól. 2011-ben élő magyaroknak. Mert süketek vagyunk a jóra, és nem tudunk jól beszélni. Káromkodni tud a magyar nép. Nemrégiben egy illusztris társaságban kellett tanácskozáson részt vennem, tiszteletre méltó hölgyek társaságában. Odaérkezett egy politikus, leült az asztalhoz, és mint a kocsis elkezdett káromkodni. Vettem magamnak a bátorságot, s emlékeztettem rá, hogy bár talán egy püspök társaságában megengedheti ezt magának, hölgyek társaságában mégse tegye. Erre a hölgyek is elkezdtek káromkodni. Így beszél a magyar népünk. De ez a legkevesebb. Főleg azért nem tudunk beszélni, mert elfelejtettünk imádkozni, márpedig a szív anyanyelve az imádkozás. Kiszáradt a magyar nép szíve. Eltűnt a magyar nép ajkáról az imádkozás. Ez már sokkal nagyobb gond. És lehet, hogy azért nem tudunk beszélni, mert süketek vagyunk. Mert nem halljuk meg, nem akarjuk meghallani az igazság beszédét. Egyik fülünkön be, másikon ki. Sőt! Egyiken se be. Minket zavar, ha igazat mondanak nekünk. Persze, másról szeretjük tudni az „igazat”. A legnépszerűbbek a pletykalapok. Járok fodrászhoz, tíz ilyen lap van az asztalon, rongyosra van olvasva mind. A másikról akarjuk tudni az igazat, de ha nekünk mondja meg valaki az igazat, azt nem halljuk meg. Ez a jézusi csoda, ennek a süket és néma embernek a meggyógyítása ígéretet hordoz. Isteni kegyelmet hordoz, isteni üzenetet hordoz. Isten meg akar bennünket gyógyítani, hogy halljuk az igazságot, és hogy szóljuk az igazságot. Hogy halljuk az igazságot, és az a szívünkig eljutva, minket átformálva olyan emberekké tegyen, olyan néppé tegyen, akiknek van mondandója Isten számára, - imádságban. Imádságban áldás, imádságban hálaadás, imádságban bűnünk megvallása, és minden kérésünk. Hogy mondják? Néma gyereknek anyja sem érti a szavát. Néma embernek Istene se érti a szavát. Néma népnek megtartó Ura sem érti szavát. Isten tehát gyógyítani akar bennünket. Az emelkedettségben, az örömben, a hálában, abban a csodálkozásban, hogy Isten itt is hány alkalommal, s milyen titokzatos, különös és felfoghatatlan módon tartotta meg ezt a népet, ezt a gyülekezet, ezt a közösséget. Tehát ebben az emelkedettségben szabad a szívünket, a lelkünket, a fülünket, a nyelvünket, egész valónkat Isten kezébe letenni, hogy Ő újítson, gyógyítson, állítson bennünket egészen helyre.

Éppen ehhez is kapcsolódik a történetnek a másik mondandója is, ami nagy drámát mutat, és ez talán nem a mi drámánk, nem annak a drámája, hogy mi milyenek vagyunk, hanem annak a drámája, hogy milyen Jézus. Azt olvassuk (és nemcsak itt, már korábban is), hogy Jézus egy-egy csodatétel után megparancsolta, hogy senkinek se mondják el. Miért? Miért parancsolja meg ezt Jézus? Azt olvastuk egy korábbi szakaszban, hogy amikor a syro-feniciai asszony kislányát gyógyította, hogy ez olyan körülmények között történt, hogy Jézus szinte elrejtőzött, és nem akarta, hogy észrevegyék. Miért nem akarja? Miért tiltja a meggyógyított betegnek, hogy tudtul adja ezt másoknak? Miért titkolózik a mi Jézusunk? Miért akar elrejtőzni? Nagy dráma van ebben, és ha ezt megértjük, akkor Isten megváltó kegyelmét éretjük meg. Hiszen ha hírt szerzünk arról, hogy meggyógyult valaki, mi rögtön azt kérdezzük: hogyan történt? Minket az érdekel, hogyan történt. Mi a receptje? Hogyan kell csinálni? Hogy lehet ezt eltanulni? Hogyan gyógyította meg Jézus ezt a süket és nehezen beszélő embert? Így: bedugta az ujját a fülébe, nyelvére tette az ujját ráköpött, - ez valami különleges gyógyító mód. Egy vakot úgy gyógyított meg, hogy sárral kente be a szemeit, lemosta, és látott a vak. Másoknak isteni hatalommal parancsolt, másnak megfogta a kezét és az felkelt halálos betegségéből. Így gyógyított Jézus. Hogyan gyógyít egy orvos? Hogyan gyógyulhat meg valaki? Hogyan lehet a gödörből kimászni, hogyan lehet az életet rendbe tenni? Ez érdekel bennünket. Jézus elzárkózik az ilyen kérdések elől. De nem azért, mert irigyli a titkot, nem azért, mert Ő akar az egyetlen orvos lenni, hogy mindenki hozzá menjen, és ő legyen a legnépszerűbb. Nem azért, mert még nem jegyeztette be a titkot a szabadalmi hivatalban. Hanem azért, mert Ő nem akar itt megállni. Meg akar bennünket tanítani arra a kérdésre is, hogy miért? Miért gyógyít bennünket Jézus? Miért ad nekünk Isten újra meg újra kegyelmet? Miért indulhatunk el egy-egy összeomlás után? Miért szólalt meg a nehéz beszédű, néma ember? Miért nyílik meg a vak szeme, hogy világot lásson? Miért kel fel a gutaütött, béna ember, hogy újra járhasson? Vajon miért? És miért támasztotta fel Jézus Lázár barátját, aki már negyed napja sírban van. Egy cinikus ismerősöm, akinek, kezébe adtam egy Bibliát, hátha megnyílik a szeme, füle, szíve, végigolvasta az evangéliumokat, és ezt a megrendült kérdést tette fel nekem: miért is támasztotta fel Jézus Lázárt, meg a Jairus leányát, miért gyógyította meg a betegeket? De én most az igazi miértről beszélek. Ne a hogyant kérdezd, hanem azt kérdezd a szíved mélyéből: miért? Azért, hogy nyilvánvalóvá legyen Isten örökkévaló szeretete és fenséges hatalma. Ezért. Hogy látható dolgainkban, a gyógyulásban, a megtartatásban, a vigasztalásban, az áldásban nyilvánvaló legyen, hogy minden Isten hatalmából és szeretetéből való. Hogy nyilvánvalóvá legyen, honnét valók vagyunk mi voltaképpen. Az isteni életből, az isteni valóságból fakad minden élet. Onnan valók vagyunk mi. És miért kell ezt tudni? Azért, hogy ne céltalanul és boldogtalanul éljünk. Azt mondja a Heidelbergi Káténk, hogy Isten azért teremtette az embert, hogy az ember Istenét megismervén, Őt dicsőítve és magasztalva Vele örökké tartó boldogságban éljen. Ott van az élet célja, ahol az élet eredete, oda kell eljutnunk, ahol teremtő szó hangzott, és teremtett bennünket. Csak akkor vagyunk boldogok, ha Istenben vagyunk, Istenben élünk. Minden Istentől való elidegenedés, minden Istentől való elszakadás, minden Tőle való eltávozás végzetes út. Hiába nőtteti magát az ember (oh, nagyon nagyra tudja magát nőttetni), és hiába tagadja az ember, hogy megvan élet isteni forrása, nem tud semmit abba az üres térbe behozni, ahonnan száműzte Istenét. Semmit. Jézus azért jött, hogy életünk legyen és bővölködjünk. Azért gyógyít, ezért szeret. És ahogyan ennek a süketnek megnyílik a füle, és hallja a hangokat, úgy nyíljon a mi szívünk is, hogy halljuk Isten áldó igéjét és szavát, úgy nyíljon a szemünk, hogy lássuk, hova valók vagyunk, - és ha Istennél valónak tudjuk magunkat, akkor boldog emberek vagyunk. A magyar ember tudni akarja, hogy hova való. Ma újra divatja lett annak a kérdésnek, honnan jöttünk mi magyarok, honnan indultak el a magyarak valamikor. Már-már tudományos szekták alakultak, s az egyik azt mondja: innen jöttünk, a másik meg azt: onnan jöttünk. De milyen nagy dolog egy gyereknek, ha kimegy a határba, eltölti a délutánját, majd hazaindul, már sötétedik, aztán befordul az utcájába, meglátja a házukat, a kapujukat, és hazaérkezik. Ő is tudja, oda kell megérkezni, ahonnan indult. Milyen nagy dolog, ha tudjuk, honnan táplálkozik az életünk, honnan van az életünk. Istenből táplálkozik, Istentől van. Oda kell visszatalálni. Őt kell meghallani. Őt kell dicsőíteni, Neki kell hálát adni.
Ebben van a harmadik üzenet, amire ünnepünkben figyelnünk kell. Jézus gyógyításai minden esetben találkoznak a hit nagy kérdésével. Amikor végigolvastam a község történetét, amely a középkorig visszamenően fölsorolja, hogyan telepedtek meg itt az emberek, hogyan éltek itt, mi történt itt a török időkben, majd utána, hogyan indult újra meg újra sok erőfeszítéssel, akarattal az élet, sok nyomorúság között, mindig egy szó forgott a fejemben, hogy itt erős akaratú emberek élnek. Itt nem lehet kukoricázni. Akik itt éltek, itt nőttek fel, nemzetségüket ide származtatják, azok erős akaratú emberek mind. De ebben a jubileumunkban nem a saját magunk akaratát ünnepeljük. Nem azt dicsérjük, hogy itt, Szentmártonkátán csupa erős akaratú emberek vannak, és hogy mire képes az emberi akarat. Tudom jól, nagy dolgokra képes az emberi akarat, és dicsérendő, amikor jóra irányul. Tudom, ha visszatekintünk a 225 évre, a 100 évre, a 20 évre, mindegyik történetben megtaláljuk az akaratok történetét, így volt ez a templomépítéskor, az iskolaépítéskor és a gyülekezeti ház fundálásában is. De amikor kinyitjuk az evangélium lapjait, nem ezt olvassuk, hogy Jézushoz elvisznek valakit, és Ő azt mondja a betegnek: eredj el, a te akaratod megtartott téged! Hanem azt mondja: eredj el, a te hited megtartott téged. Itt, ebben a történetben is, mikor odaviszik hozzá ezt a süket embert, hogy vesse rá kezét, és gyógyítsa meg, itt sem az akaratról van szó. Amikor a mi Jézusunkra tekintünk, akkor azzal van dolgunk, ami az akaratnál több, ami, az akaratnál mélyebb és magasabb rendű, - ez a hit. Ezt a hitet akarja Jézus ébreszteni. Azért tiltja Jézus, hogy gyógyítását elmondják, azért rejtőzik Jézus, azért parancsol rá a tanítványaira is, hogy ne mondják el, mert még nem mondhatják el. El kellett érkezniük a keresztig, és Jézus feltámadásáig, hogy aztán valóban elmondhassák: nem az a kérdés, hogyan történt, hanem, hogy miért történt. Sőt, leginkább, hogy ki által történt? A megfeszített és feltámadott Krisztus által történt.
Ezért hadd buzdítsalak benneteket arra, ami ebben a történetben áldott evangéliumi üzenetként szól hozzánk. Ezt mondja Márk evangélista: és azonnal megnyilatkoztak annak fülei, és nyelvének kötele megoldódott, és helyesen beszélt. Azt kívánom tiszta szívemből, hogy az ünneplő gyülekezet helyesen beszélő gyülekezetté legyen. Mit jelent helyesen beszélni? Nyilván eredeti szinten azt, hogy el tudjuk mondani a magunk történetét. El tudjuk mondani, hogy volt itt reformáció. Hogy el tudjuk mondani hol volt itt ellenreformáció. Majd elmondjuk, hogyan épült meg az új templom, elmondjuk, miből lett az iskola, elmondjuk a hűségesek történetét, és az újrakezdés történetét. De ezzel még csak mondunk valamit, és nem feltétlenül mondjuk helyesen. Akkor mondjuk helyesen, akkor beszélünk helyesen, ha arról a Krisztusról beszélünk, Aki feltámadott és az Isten jobbján ül, és szüntelen közbenjár érettünk, Akinek az ereje által megadatik ez az igazi hallás, - meghallom az én Jézusomat a másik meggyógyulása történetéből, a vigasztalások történetéből, meghallom a vasárnaponként itt hangzó igéből, meghallom Őt, aki megnyitotta fülemet, leoldotta nyelvem bilincseit, kinyitotta a szívemet, átalakította és új életre szülte életemet, hogy tudjam: honnan való vagyok és hova megyek. Tudom immár, hogy miért kapok áldásokat ebben a világban, és tudom, hogy ki az, aki mindezeket számomra közli gazdag Úrként. Ez a mi Krisztusunk, a mi Üdvözítőnk. Őt hirdetem nektek ebben az ünnepünkben. Esperes úr az imént imádságában megemlékezett 2009. május 22-ről, amikor Debrecenben a magyar reformátusok az egész Kárpát-medencéből egybegyülekeztek, és alkotmányba foglalták, kifejezték, kinyilvánították, hogy összetartoznak, hogy őket a történelem erői nem szaggathatják szét. Sok aggodalom volt az én szívemben, amikor azt a nagy napot készítettük: hogy lesz ez. Gondoltam, biztos ebből is politika lesz, és elsikkad az értelme. Mígnem meglett a vezérige: Krisztus a jövőnk, együtt követjük őt. Ezt a Krisztust hirdetem nektek, Őt kövessétek, Őbenne elhordozhatók a terhek, Őbenne vigasztalást kap a gyászoló, Őbenne minden új kezdetet kaphat, Őbenne hallani kezd az, aki eddig süket volt, és Őbenne helyesen tud szólni az, aki eddig megszólalni sem tudott. Őt dicsérjétek, magasztaljátok, kövessétek, valljátok uratoknak, Megtartótoknak, örökkévaló Királyotoknak. Övé a dicsőség most és örökkön örökké. Ámen

Szentmártonkáta jubileumain
2011. május 22.