Amikor Ábrahámról szólunk, vigyáznunk kell, nehogy a könnyelmű emberek csapdájává tegyük őt, figyelmeztet Kierkegaard Ábrahámról írt nagyszerű munkájában. Igen, tudjuk, a dán filozófus arra a nagy és rettenetes kísértésre utal, hogy Ábrahámnak meg kellett áldoznia Izsákot. De felelhetjük is rögtön, hogy ez az ige, mely Ábrahámról, minden hívők atyjáról mondja, hogy ő és az övéi vallást tettek, hogy idegenek és vándorok a földön, mégiscsak könnyebbnek tűnik. Ám éppen ez a csapda, mert a csapda, az önbecsapás mindig is abban volt és abban van, hogy valamit könnyűnek vagy könnyebbnek tartunk. Mielőtt hát engedjük az igét szólni hozzánk, próbáljuk meg magunkat! Vegyük le saruinkat!

Könnyű dolgunk lehet - vélhetnénk először is -, hiszen 150 esztendőt ünneplünk. Svájcból érkezett iparosok, vállalkozók és munkások, s nem utolsó sorban reformátusok itt, Pesten gyülekezetet alapítottak, és ez 150 esztendeje fennáll. Öt emberöltő! Könnyű ünnepelni. De vajon mind a 150 évre, s annak valóban minden egyes napjára nézve mondhatjuk, hogy könnyű most az ünnep? Mivel a mai nap nem eszkatológiai zárópont, a 150 év egésze nem történelmi beteljesedés, most másra is emlékeznünk kell, mint a nagyszerű kezdetre. Itt, a szépen megújított templom-belsőben fájdalmas történetekre is emlékeztetnek a falakon látható hegek. Emlékeztetnek a kifosztatásra, az árulásokra, könnyelműségekre, emlékeztetnek, hogy ezt a sátrat - hogy újra az ige szavához igazodjunk -, másféle idegenek és hamis igézet vándorai is lakták, mitöbb lelakták, s emlékeztetnek olyasmikre is, amikre jó lenne már nem emlékezni. Mindazáltal, talán legfőképpen ábrahámi próbákra emlékeztetnek, tehát a kegyelemre emlékeztetnek. A kegyelemért pedig nem lehet könnyelműen hálát adni, mert a hála sosem tud könnyelmű lenni. Ha a kegyelem nem olcsó (vagyis nem könnyű), akkor a hála sem lehet az.

Másodszor, mondhatnánk, könnyű a dolgunk a 150 éves emlékezésben, hiszen az utóbbi esztendők itt, Budapesten is fordulatot jeleznek. Multikulturális világba léptünk, s ha akarjuk, ha nem, ennek bizony, van némi dicsősége. Van abban dicsőség, hogy ma, itt egy homogén nyelvű országban, ahol a német szónak történelmi okokból, meg persze, a magyarok nyelvi restsége okán, van némi rossz íze, mégis németül prédikálják az evangéliumot. A mi korunkban a különbség mint olyan, úgy általában is - emberi léptékek szerint- dicsőséges. A különbség iránti tisztelet nagyszerű, szinte már igazi - legalábbis helvét - református eszmény nyilatkozik benne. Könnyű hát az ünnep. Vagy mégsem? A különbségeknek ugyanis nemcsak hatalma van, hanem határa is. És ez nem annyira fizikai, nyelvi, faji, hanem kreatív határ. Kérdéses, hogy a különbségek egymást gazdagítva megmaradnak-e, vagy csillogó bár, de jellegtelen tablóban oldódnak ki, mint ahogy ezt mostanában eleget hallhatjuk a világzenének nevezett új divatban? Itt a zenei motívumok csak színesítik egymást, és el lehet velük tölteni az időt. Csak aztán nehogy az történjen, amit az egyik hittanosom félreolvasása jelzett, aki ezt az igét így kezdte olvasni: hallást tettek arról, hogy idegesek és vándorok....A különbség ugyanis még nem eleve különb-ség. Ahol a különbségek csak átfutó vendégként találkoznak, mint a turisták a multikulturális nagyvárosok éttermeiben, vagy a management soknemzetiségű alakulatai a világvállalatok telephelyein, ott a különbség dicsősége nem a különbségé mint kvalitásé, hanem csak a sok színt szürkére gyurmázó politikai kontárkodásé - sőt, nem is dicsőség, csak dicsködés.

„Idegenek és vándorok.."  Hogy viszont a Zsidókhoz írt levél Ábrahámról szólva nagy és kreatív különbséget jelez, azt is többféleképpen érthetjük. Mondhatjuk, hogy a helyzet hozza így. Ábrahám elhagyja hazáját, egy másik világba vándorol, ahol de jure és de facto semmi sem az övé. Még a temetkezési helyet is meg kell vásárolnia, - kényszer ez, jövőlátó taktika, az idegen nem számíthat a máséból örökségre, a másén-maradásra, csak a magáén maradhat. A sírhelyet vásárolva mondja e szavakat, amit a Zsidó levél idéz: „idegen és jövevény vagyok közöttetek!" (1Mózes 23:4). Ábrahám az ígéretül kapott világban sátorlakóként bolyong, sátorlap alatt él, reménység alatt jár. Idegenségének nincs különösebb oka, egyszerűen ez a helyzet. Idegen, mert idegenben van. Akkor vagyunk mi is idegenek, amikor idegenben vagyunk. Az idegenség tehát nem feltétlenül tulajdonságunk, nem is maradandó jellemzőnk, nem része a conditio humana-nak, hanem szövedék, kontextus, amelyben élünk. Ne feledjük, a xenosz (idegen, vándor, vendég) görög szó a házigazdát, s befogadót is jelentheti (Rm 16:23). Ábrahám vándor is, mert vándorolnia kell, nem fundálhat alapokat, nem ágaztathat gyökereteket. Nincs élettere, csak esemény-tere, vagy inkább mozgás-tere van. Nem annyira él, mint inkább tartózkodik -, valahol, és ott egyetlen pont sem az övé, csak az a sátor, melyben meghúzza magát, csak az a kút, melyből - ha engedik - megitathatja jószágát, csak az a pillanat, amibe éppen megvetheti a sarkát, csak a barlang, amiért négyszáz ezüstöt fizet, hogy feleségét legyen hová temetnie. A helyzete jellemzi őt.

De megfordítva is lehetséges ez. Ábrahámot nem a helyzete minősíti így, vagyis nem azért idegen, mert idegenben tartózkodik, nem azért vándor, mert nem gyökerezhet meg sehol. Éppen fordítva áll a dolog: Ábrahám önmagát minősíti idegennek. Így is mondja a vers: vallást tevén arról, hogy idegenek és vándorok. Ez a vallomás: homológia. A homologia titkoztatos szó. Sokféleképpen fordítható, és a bibliafordítók élnek is a lehetőséggel, s nyilván kinek-kinek szemléletét is meghatározza, ahogy az igét fordítják, például így: homologészantész - beismervén, vagy máskor: ünnepélyesen kinyilatkoztatván, vagy máskor: megjelentvén, sőt bejelentvén, s megint máskor - ahogy a Károli fordításban is áll - vallást tévén. De nem a fordítások különbsége az érdekes, hanem a belátásból fakadó megnyilatkozás eleve adott ünnepélyessége vagy súlyossága. Aki ugyanis idegennek és vándornak nyilvánítja magát, azonnal minősít is. S ez a tény elgondolkodtató bemenetet kínál mai diskurzusunkhoz. Ha én ki-vándorlóként szemlélem magam, máris ott áll mögöttem a hazám, az anyanyelvem, az identitásom, a vallási és kulturális meghatározottságaim, melyekből kilépek, de mégsem lépek ki, mert a ki-vándorló egyúttal be-vándorló is, ahova belép, oda magával viszi azt, amiből ki-lépett. Szükségszerűen így látja magát. Belátjuk, hogy mindannyian érkezünk valahonnan. Ám ha az érkező mégsem tartja a szabályt, miszerint, ha Rómában vagy, viselkedj úgy, mint a rómaiak, ha Pesten vagy viselkedj úgy, mint a pestiek, ha Magyarországon vagy, viselkedj úgy, mint a helvét hitvallású magyarok - s ne úgy, mint a helvétek, tehát ha nem tartja ezt a szabályt, nyilván azt tartja érdemesebbnek, amit otthagyott. S ezért indokot kell mondania a mozdulásra. S most a vándor (parepidémosz) szót kísérelhetjük meg fordítani: eljött, mert amott úgy alakult a helyzet, hogy nem maradhatott, mondjuk, menekülnie kellett. Eljött, mert amott nem volt megélhetősége, megélni jött hát közénk, vendégmunkásnak. Eljött, mert kívül tágasabb, mert elszólította a kalandvágy, a vállalkozás szelleme, vagy éppen küldetéses hevület. Számos ok sorolható még ebben a különös, oda-vissza tekintésben, de ahogy soroltam, már le is lepleződtem. Ilyen indokokat nem svájci szokott Magyarországon mondani, hanem inkább egy magyar Svájcban, - képzeletben tudunk a legkevésbé emigrálni. Ezért komoly és ünnepélyes az ábrahámi önminősítés. S értjük már jól, miért idéztem Kierkegaard súlyos figyelmeztetését is.

Végül az, hogy ezek a hithősök idegenek és vándorok, páratlan módon jelentheti azt is, hogy Ábrahámot Isten elhívása teszi idegenné, és Isten ígérete készteti vándorlásra. Idegenné kellett lennie, mert új haza ígéretét kapta, és mert új nevet, új szövetséget, új nemzetséget is kapott, s mindezt nem gyökereztethető a régiben. És zarándokká kellett lennie, mert úgy kellett kijönnie, hogy nem tudta, hova megy, de az sem jutott eszébe, hogy a régibe visszatérjen. Nem kalkulus, homályos esély, a lesz-ahogy-lesz nagy nekibuzdulása, hanem ígéret vezeti. Egyszóval, azért idegen, mert otthon van - Istennél. S ezért az a jobb (mésképpen tartósabb, különb, érvényesebb - vagy érvényes!), ami után vágyódik, nem ragadható meg az egykori és a mostani különbségében. Ez a jobb nem a tegnap és a holnap a különbsége, még akkor sem, ha az új - emberi léptékek szerint - persze mindig jobb, és a holnap is persze mindig jobb, mert még ismeretlen. Nem, nem. Isten ugyanis nem ismeretlen. Mi több, Ábrahámot barátjának nevezi, diskurál vele, látogatja őt, különös kegyelmet áraszt életére, csodálatosan vezeti. Tehát a különbség, vagyis ez a bizonyos jobb nem a korszakoknak, nem a civilizációs állapotoknak, sőt nem is az emberi reménységeknek a különbsége, hanem Istennek és embernek a különbsége. Maga Isten ez a jobb. A régiek sokat mondták: Deus semper maior. Ábrahám még régebben élte: Deus semper melior - sőt, Deus semper meliorius. Ábrahám azért nyilvánítja magát idegennek és vándornak, és azért vallásos aktus ez az önminősítése, és azért a hit mozdulata ez a megnyilatkozása, mert a különbség nyelvi, kulturális, történelmi módon áthidalhatatlan. Nem a rosszabból tér a jobba, vagy éppen fordítva: a jobból a rosszabba, hogy azt jobbá tegye, vagy így-úgy megtartsa, nem a tegnapból lép a megkonstruált jövőbe, hanem várakozik. Ez az ábrahámi lét nagy paradoxona. Az abszolút ismerős, az önmagát kinyilatkoztató Isten, vagy még inkább: az Isten-barátság miatt lesz idegen Ábrahámmá. Isten miatt idegenné lenni - ez itt a kérdés. És azért lesz zarándokká is Ábrahám, mert várakoznia kell. Isten miatt várakozni - ez itt a kérdés.

Jobb után vágyódtak, mondja a levél a hit hőseiről. Magukat idegennek és vándornak nyilvánították, ekként viselték, lejezve, hogy hazát keresnek. De várniuk kellett, mert sem az idegen-ben-lét nagy esélyével, sem a vándorlét nagy reményével nem hidalhatták át a különbséget Isten és ember között.

Éppen ezért legvégül szólnunk kell arról is, aki különös és talányos alakként tűnik fel, aki egyetlen megbízható képként vagy előképként villan elő a nomád-létre szoruló Ábrahám történetében. Ezért nem is Ábrahámra kell szemünket függesztenünk kell, hanem inkább Ábrahám szemléletével őreá kell figyelnünk. Ő pedig Melkisédek, Sálem királya. Ábrahám egy győztes pusztai csata után minden zsákmányából tizedet ad ennek a titokzatos papkirálynak, akiről a Zsidókhoz írt levél azt mondja, hogy „apa nélkül, anya nélkül, nemzetség nélkül való; sem napjainak kezdete, sem életének vége nincs, de hasonlóvá tétetvén az Isten Fiához, pap marad örökké." (Zsid 7.3) Melkisédek a történelmi-kulturális idegen. Tehát nem is Ábrahám az idegen, nem is a majdani haza az idegen, mely most még nem az ő világa,- ez a pap-király az idegen. De benne köttetik össze az isteni örök jobb az ábrahámi reménységgel. Melkisédek előképe az abszolút idegennek és a mégis teljesen otthonosnak, Jézus Krisztusnak. Isten a maga örök melioritását ebben a mi Krisztusunkban nyilatkoztatta ki, s akik ehhez a Krisztushoz ragaszkodnak, jelentik is szép vallástétellel, hogy idegenek és vándorok a mulandóban, mert otthonosak és gyermekek az örökkévalóban.

Ha nem akarjuk, hogy Ábrahám a könnyelmű emberek csapdája legyen, s ha nem akarunk minden ki és bevándorlást, letelepedést és mozdulást, sátorverést és sátorbontást a hit mozdulatának tartani, mert nem mindegyik az, ha nem akarjuk az esetleges emberit hamis módon a hit föltétlenségével igazolni, mert nem emelhetünk a mulandó fölé szent baldachint, akkor nekünk is el kell vinnünk tizedünket az örök Melkisédünknek, Jézus Krisztusunknak, sőt nem is tizedünket, hanem egész valónkat kell elvinnünk. Az örökkévalóhoz nem illik rész, csak egész. Ábrahám tizede hálaáldozat volt. A hála sosem könnyű, és legkevésbé sem könnyelmű mozdulat, hanem csodálatos megélése az ábrahámi létnek, de leginkább a krisztusi jobb-nak. Ebben él mindvégig az elhívó szó, ebben vonz a valóságos ígéret, ebben tűnik a mozdulás fáradalma, ebben oldódik a kétségek gyötrelme, s ebben eleven az Istenhez közeledés bizonyossága, ebben van otthon az idegen, és idegen az otthonos, a nyugtalan vándor a várakozó, és mást sem tesz, mint vár, aki zarándokol. Ebben él annak hatalma, aki mifelőlünk valami jobbról gondoskodott. Én élek, ti is élni fogtok - mondja a Mester (János 14:19). S ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek szíveteket (Zsid 3:8).

Szabó István püspök