Krisztus szolgája nem volnék, ha...

(Galata 1,10) 

Ünneplő Gyülekezet! Szeretett Testvérek! Kedves Felszentelendő Lelkipásztor Testvérek! 

A legegyszerűbb és legtöbbre mutató, hogy a lelkipásztort ezen a néven nevezzük, mert így szép az evangélium szabálya szerint: szolga. Az egyház története során, sokféle módon nevezték azokat, akiket Isten Szentlelke minisztériumra, isteni szolgálatra hívott el. Mi is nevezzük  őket prédikátornak, lelkipásztornak, mostanában divatozik a kifejezés: gyülekezetvezető, és még sok titulust lehetne sorolni az egyház történetéből vagy a jelen korból. Isten igéje azonban arra tanít bennünket, hogy ha a lényeget akarjuk kibontani, nem csupán a funkciót, a feladatot, akkor azokat, akiket ma fölszentelünk, a legegyszerűbb szolgáknak neveznünk. Így nevezi magát Pál apostol is. Sok-sok levelében nevezi ugyan magát apostolnak is, elhívottnak is, küldöttnek is, mégis a legtöbbször azt mondja: az Úr Jézus Krisztus szolgája. Aki szolga, tartozik valakihez, és tartozik valakinek, ezért szolga. A szolga nem szabad ember, nem azt teszi, amit jónak lát, nem úgy él, ahogy neki tetszik. A szolgák életében nem úgy van, ahogy a Bírák Könyvében olvassuk, hogy mindenki azt tette, amit jónak látott. A szolgának van Ura, a szolgának van életrendje, vannak szolgálati kötelezettségei, és ezeket teljesíteni, ezekről számot adni tartozik. Milyen határozott, erős, egyértelmű, amit Pál apostol itt, a galatákhoz írt levél elején, a nagy vitára készülve mond: ha embereknek igyekszem tetszeni, bizonyára Krisztus szolgája nem volnék. Egyszerű kategorikus megállapítás.

Mégis arra hívom most a gyülekezetet, hogy néhány emlékeztető szó  erejéig nézzük is meg azt, miről beszél Pál apostol, és hogy ez összhangban van-e mindazzal, amit másutt mond. Azt mondja az apostol: de mármost embereknek engedek vagy Istennek? Az itt szereplő  szó talán latinra fordítva a legközérthetőbb, mindannyian ismerjük persuasio szót, ez azt jelenti, hogy meggyőztek, mégpedig belülről győztek meg, teljes áthatottsággal adom át magam egy gondolatnak, egy akaratnak. Az apostol egész szolgálata is abból áll, hogy meggyőzzön másokat. Mindenféle módon. Legelső sorban is úgy, hogy élettel teli módon hirdeti az evangéliumot. Tehát úgy, hogy élő kapcsolatot teremt az üdvösség után szomjúhozó ember és az üdvösséget hozó Isten csodálatos valósága között. Ilyeneket mond: mindenkinek mindenné lettem, csakhogy némelyeket megnyerjek az evangéliumnak. Amikor Festusnak prédikál, Krisztus evangéliumáról, felkiált a római: bolond vagy, te Pál, - s erre rátoldja a jelenlévő Agrippa király: majdnem ráveszel (meggyőzöl) arról, hogy én is keresztyén legyek. Pál egész életmunkája az, hogy meggyőzze az embereket, rávegye őket. Egy helyen hitetőnek nevezi magát. Akármilyen módon, szóval, tettel, élettel, de ezt munkálja. Sőt odáig elmegy, hogy amikor a hamis apostolokkal polemizál, azt mondja, nem bánom, színből vagy szívből hirdetik az evangéliumot, csak térjenek meg az emberek. Eddig is hajlandó elmenni. Nos, embereknek engedek-é? Pál zsidónak zsidóvá lett, görögnek göröggé lett, mindenkinek mindig engedett, csakhogy az evangélium valahogy elérjen a szívekhez. Most embereknek engedek-e vagy Istennek?

Kedves Lelkipásztor Testvéreim! Ti, akik ma az egyházkerület áldásával felszenteltettek és szolgálatra indultok, szolgálatotok során minden napon és minden órán meg fogjátok érni ezt a nagy kérdést. Már az is kérdés, hogy kinek engedtetek, amikor úgy döntöttetek, hogy lelkipásztorok lesztek. Valakinek engedtetek. Kinek engedtetek akkor, amikor úgy döntöttetek, hogy engeditek Jézus Krisztusnak, hogy a szíveteket önmaga felé fordítsa? Kinek a szavára győzettetek meg? Ki az, akire úgy emlékeztek, hogy amit ő mondott, vagy amit tőle láttatok, az indította el bennetek a gondolatot, hogy lelkipásztorok legyetek? Egy barát, egy evangelizátor, egy csodálatos üzenet, amit meghatározó személytől érkezett, egy tapasztalat, amit egy ifjúsági közösségben vagy gyülekezetben láttatok? Valaki csak meggyőzött, valaki csak rávett, valaki csak persuasiót végezett, hogy most itt vagyok. De az apostol azt mondja: embereknek engedek-é vagy Istennek? Hogy van ez? Hát nem emberi eszközökön keresztül szolgál Isten Szentlelkével nekünk? Nem azt mondja-e a II. Helvét Hitvallás, hogy Isten igéjét méltatlan szolga szájából is el kell fogadnom, mert ez Isten akarata, és úgy tetszett neki, hogy emberi szolgák által hirdettesse evangéliumát, noha tehetné közvetlenül, noha Szentlelke hívhatna azonnal minden emberi közvetítés, beavatkozás nélkül?! S röpíthetne rögtön a mennybe! De Istennek így tetszett. Mi ez a hirtelen fekte-fehér, mi ez a hirtelen kisarkítás? Embereké vagy Istené? Nem kellett-e Damaszkuszban Anániásnak az Egyenes utcába mennie, ahol ott ült a maga dicsőségébe, vértől való lihegésbe, ám mindazáltal a krisztusi fényességbe belevakult Pál? Nem kellett üzenetet vinnie Pál apostolnak? S nem kellet-e ezután neki elmennie Arábia pusztájába három évre? S nem kellett Damaszkuszba visszamennie? S nem kellett Jeruzsálembe mennie? S nem kellett oly sok alkalommal az kérnie, mint amit legutóbb a Kolossé levél végén olvastuk: könyörögjenek érette is. Nincs itt emberi vonatkozás?

Aztán, másodszor is meghökkentő dolgot mond: vagy embereknek igyekszem-é tetszeni? Jaj, de kedves tud lenni ez a kérdés a szívünknek, ha bajban és konfliktusban vagyunk mi, lelkipásztorok. Amikor reguláz bennünket a gyülekezet. Mikor kifelé a templomból az ajtóban odalép valaki, s mondja: tiszteletes úr, tiszteletes asszony, hangosabban beszéljen, mert nem értjük, pedig te kikiabáltad magadat. S még nem tudod, hogy minden vasárnap ezt fogják mondani. Vagy amikor odalép valaki a templomba menvén, s egy kicsit megigazgatja a palástodat, s ez olyan kellemetlen, hiszen te már az igét mondanád, de ő azt mondja: így lesz jó, tiszteletes úr. Tetszeni kell. Vagy amikor szólnak majd, hogy úrvacsoraosztás előtt tessék a körmöt kicsit rendbe tenni. Tetszeni kell. Ám ezek csak apró dolgok, s mégis mennyi mindenkinek kell tetszeni. Tetszeni a főnöknek, tetszeni a gondnoknak, a presbitereknek, tetszeni a bibliaórás néniknek, tetszeni a fiataloknak, a hittanos gyermekeknek, a polgármesternek, a postásnak, a boltosnak, a zöldségesnek, a püspöknek, és mindenkinek. És nem azért, mert tetszeni akarunk, nem azért, mert a másik embert használjuk tükörnek, amibe ha belenézünk, mindig szépek és jók vagyunk, hanem azért, mert tetszeni kell, hogy a mi evangélium-hirdetésünk sóval fűszerezett legyen! Mert tetszeni kell, hogy értsék és érezzék az emberek, hogy szeretjük őket. Tetszeni kell, mert mégsem úgy van a dolog, ahogy a hitvallás első passzusa mondja, hogy az alkalmatlan szolga szájából is el kell fogadni az evangéliumot, hiszen folytatja a hitvallás is, hogy ez viszont senkit nem hatalmaz fel arra, hogy slendrián legyen, taszító legyen, iszonyatos legyen. Senkit nem hatalmaz fel arra, hogy ige-mágiát űzzön, hogy csak felröppentjük az üzenetet a levegőbe, majd azt mondjuk: „uff!" - mint a nagy törzsfőnök, és aki értette, értette, aki nem értette, nem értette. Majd a Szentlélek elvégzi a többit - úgymond. Ez istenkísértés, ez szolgálatra méltatlan dolog. Igen, tetszeni kell. A lelkipásztornak méltóságteljesnek kell lennie, a lelkipásztornak kell, hogy legyen tisztessége. A lelkipásztornak jóságot, szeretetet, isteni indulatokat kell sugároznia. Igen, sehol nincs megírva az igében, hogy akkor szép az anyaszentegyház, ha úgy néz ki, mint egy romhalmaz. Tetszeni kell. És ezt az apostol is tudta. Tudott a zsidónak zsidó lenni, tudott a görögnek görög lenni. Senki az ő korában olyan beszédeket nem tudott mondani, mint Pál apostol. Ezeket mindmáig tanítják. Senki nem tudott olyan kedvesen, szeretettel érvelni, mint ő. Egyik levelében azt mondja: gyermekeim most szüllek benneteket újra fájdalommal, mint egy édesanya a gyermekét. Lám, hol enged, hol húz, hol szabadságot ad, hol kötelez, de mindig önmagát teszi oda, az egész szívét, valóját. Nem véletlen, hogy a mi református hitszabályaink, a lelkészekről szóló rendelkezések, a legrégebbi kánonoktól, a hercegszőllősi kánonoktól kezdve, mindig olyan részletesen és alaposan írják le, hogy nézzen ki a lelkész, hogyan forgolódjon a lelkész. És egyikben sem olvassuk, hogy akkor jó a lelkész, ha nem tetszik senkinek. Éppen ellenkezőleg! Most csak az ifjú Timóteushoz írott levelet idézem: senki a te ifjúságodat meg ne vesse. Tessék ezt az igét pozitívan fordítani: mindenki becsüljön, tiszteljen, és tetsszél mindenkinek! Lágy példa a hívőknek! Nos, akkor itt miért mondja ezt az apostol?

A megoldás abban az egy kis szóban van, amin át szoktunk siklani! Bizonyára - mondja Pál - ha még embereknek igyekeznék tetszeni, Krisztus szolgája nem volnék. Ez itt fordulatot jelez. A levél többi részéből kiderül, hogy, a keresztyén életnek, a szolgálatnak, különösen a gyülekezetben való forgolódásnak van egy olyan pillanata, mely nem mindig érzékelhető, de jaj nekünk, ha elvétjük. S ezekben a pillanatokban ez a szó mond meg mindent: még! Ha még embereknek akarnék tetszeni. Ez a szó felnyitja Pál apostol korábbi életét, amiről beszél itt a galatákhoz írt levélben is, amit oly sokszor elmond prédikációiban is. Talán legszebben és legmegrendítőbben így foglalja össze ezt a régi életét: a bűnösök között első vagyok én. Mert Pál apostol nem felejti el, hogy a megtérése után ezt az ő életét, a vértől lihegőt, a Krisztus anyaszentegyházát üldözőt, a mindent felbolygatót, az ősök hagyományokhoz fanatikusan ragaszkodót Krisztus megváltotta, ebből az életéből kihozta, ebből az életéből megtérítette. S ezért nem felejti azt sem, hogy milyen volt az az élete. S amikor előjön a drámai pillanatokban ez a „még", akkor emlékezik arra, hogy Krisztus őt ebből húzta ki. Ha még embereknek akarnék tetszeni - ez a kifejezés irányt jelöl. Így is fordíthatnám: ha csak embereknek akarnék tetszeni! - akkor a dolog veleje az, hogy begyűjtsem a dicséretet, begyűjtsem a tetszést. Ha nem más, majd a hitvesem vállon vereget! Csak aztán úgy ne járjatok, mint én. Vasárnapi ebédnél ugyanis a lelkész miden trükköt elővezet, hogy szóba hozza önmagát. Ugye milyen sokan voltak a templomban? Igen, igen mondja a család. Itt volt a Pista bácsi is, négy hete nem láttuk. Igen, igen, meggyógyult ő is. És ugye nem volt hosszú az igehirdetés? És ugye jó volt az igehirdetés - kérdezi a szerencsétlen lelkipásztor, mire a kamaszlányom hátradől a széken, és azt mondja: ego, ego, ego. Ha még embereknek akarnék tetszeni... Akkor a zsűriben te vagy az elnök, s önmagadat pontozod. Mert erről beszél Pál. Ha embereknek akarnék tetszeni, - azt jelenti, hogy először is magadnak akarnál tetszeni, s akkor Krisztus szolgája nem lehetnél. De sokszor idézzük ezt az igét, ugye, amikor már csak magunknak tetszünk! Nem tetszem én már senkinek a gyülekezetben, rég kiadták az utamat, tudtomra is adták: fel is út, le is út nagytiszteletű úr, - de én még tetszem magamnak! Nos, akkor nem vagyok a Krisztus szolgája. Ha még tetszeni akarnék a korszellemnek, nem volnék a Krisztus szolgája. Jaj, pedig de igéz ez bennünket: légy korszerű. Hányszor furulyázták, duruzsolták már a fülünkbe ezt a nótát, s mi álmunkból felkelve is fújjuk. Hasonulj, alkalmazkodj, légy korszerű! Különben hogy fogsz boldogulni? Hogy leszel te görögnek göröggé, zsidónak zsidóvá, korszerűnek korszerűvé, ateistának ateistává, mindennek mindenné? Mégis! Csak el ne vétsd, csak el ne téveszd! Mert az anyaszentegyház életében és a lelkipásztorok életében soha nem az a kérdés, hogy olyanok vagyunk-e, mint a többiek, vagy fordítva éppen, hogy nem akarunk olyanok leni, mint a többiek. A kérdés az: olyanok leszünk-e, amilyennek Isten akar bennünket látni? Legyen ez egész lelkészi életeteknek az egyik nagy kérdése és tétje. Nem az a kérdés, hogy olyan vagy-e, mint az a gyülekezet, ahova Isten elküldött, vagy éppen dacból vagy valami rosszul felfogott dologból nem vagy olyan, és nem tudsz olyan lenni, hasonuljanak ők tehozzád. Nem ez a kérdés. Az a kérdés, hogy szolga vagy-e, mert a szolgának nincs szabad akarata. A szolgának nincs önprogramja. A szolgának ura és parancsolója van. Ezért mondja Pál: ha még embereknek akarnék tetszeni, Krisztus szolgája nem volnék.

De ez a még, mely eddig visszafelé mutatott, előrefelé is vezet. A szót időt is jelöl, minőséget jelent, váltást. Ha elolvassuk a Galata levél további szakaszait, látjuk, különös módon mondja el Pál apostol a megtérését, megváltozását, apostoli szolgálatának kezdetét, apostoltársai között való forgolódását. Arról beszél itt, hogy bár természetesen Isten akaratából mindig emberi eszközökön keresztül érkezik hozzánk az evangélium, mindig van emberi drámája a megtérésnek, ám az elhívás, az isteni szó ezt még-et már-ra változtatja. Vagyis én már nem akarok embereknek tetszeni! De ezt csak Isten munkálhatja bennünk. S erre mondja Pál: ez szuverénül érkezett hozzá. Szinte tiszteletlen Péter, Jakab és minden keresztyén iránt ahogy itt leírja: nem vette ezt senki mástól, csak közvetlenül az Úr Jézus Krisztustól. S ne beszéljen hát neki senki, hogyan kell igazodnia, kire kell odafigyelnie, hiszen ez az ő szíve és az Isten szíve ügye.

Ne felejtsétek soha felszentelendő Lelkipásztor Testvérek, hogy akármennyi szolgálatot vállaltok, akármennyit forgolódtok emberek között, akármennyire rajtatok lesz, hogy egy közösség, egy gyülekezet, a református anyaszentegyház képviselői vagytok, akármennyire személyetekben testesül a szentek közössége, végső soron az ügy a ti szívetek és Isten szívének az ügye. Ne feledjétek ezt soha, mert jaj, amúgy könnyen temeti ezt a feladat, könnyen temeti a munka, könnyen temeti az igyekezet, a rutin meg a gond, s már nem is tudjátok, hogy valamikor a szívetek dobbanása felelt Isten szeretet-szavára. Hogy én lelkész vagyok, azt nem az édesapám döntötte el, bár igyekezett volt. Hogy én lelkész vagyok, azt nem az osztálytársaim döntötték el, bár mondták: e fiúból pap lesz, akárki meglássa. Hogy én lelkész vagyok, azt nem a párom döntötte el, kinek akkoriban udvaroltam, és azt mondta volna tán: szeretnék papné lenni. S nem az anyaszentegyház döntötte el, nem a Hittudományi Kar felvételi bizottsága, nem a lelkészképesítő bizottság! Hanem a szívünk dobbanása. Emlékeztek még rá? Emlékeztek rá, mikor csalhatatlanul tudtátok belső elhívás szerint, hogy titeket Isten szólított, és neki kell válaszolnotok? Nem egy szóval, hanem az egész élettel. Ha még embereknek akarnék tetszeni - mondja Pál - Krisztus szolgája nem volnék. Pedig de nagy mester volt abban Pál, hogy tetsszen. De már csak Krisztusnak akar tetszeni, mert az Ő szolgája.

Ezért áll ott ez a még, azért nem felejti Pál, hogy maga mögött hagyott mindent, és célegyenest igyekszik a mennyei jutalomért, hogy miképpen tért meg, miképpen hozta ki őt Krisztus a rémületes vakságból, Isten-ellenességből, gyűlölködésből, vallási fanatizmusból. Ezért kell emlékeznie arra, hogy ebből a nagy rosszból, a magának való tetszésből, az embernek való tetszésből, egyszerűbben: a múlandónak való tetszésből Isten őt kimentette, és az örökkévaló felé fordította. Mert mindazt, ami itt van, csak egyféleképpen mondható úgy, hogy áldott is legyen. Igen, lehetne daccal is mondani: ne engem oktasson senki. Engem ne kérjen számon senki. S ha hozzáteszünk egy kis magyar kuruckodást is, még szépen is hangozhat. De nem ezért mondja ezt Pál. Mert ha kell, elmegy Jeruzsálembe az apostolokhoz, s alázatosan elmagyarázza, mit és miért tesz. De ha kell, félrevonja a képmutató Pétert és meginti. Ha kell. De itt ezt nem ezért mondja. S nem is azért mondja, mert ő volna a legelső az apostolok közül, hiszen mindenkinél többet fáradozott az evangélium terjesztése ügyében, s most mintegy azt mondaná: tessék felzárkózni, engem utolérni, ne okoskodjon se Jakab, se Péter, se a többi. Nem ezért mondja. S nem is azért mondja, mert - bár mondhatná - neki külön kijelentése van. A Korinthusi levélben szól erről: ismerek egy embert, hogy testben-e vagy testen kívül-e nem tudom, aki elragadtatott a harmadik égig, és látott kibeszélhetetlen látásokat. Ott magáról beszél. Hanem ezért mondja ezt itt, mert tudja, hogy csak egyféleképpen lehet mondani, így: véget ért ez az én-idő, én már nem akarok embereknek tetszeni, véget ért a múlandó, én az örökkévalónak akarok tetszeni - hálából. Hálából a szabadításért, hálából a megtérésemért, hálából az új életért, hálából azért, hogy már a múlandóban, a földi cserépedényben is az el nem múlót és az örökkévalót hordozom. Lelkipásztor Testvéreim! Törékeny cserépedények vagytok. Kár ezt eltakarni. De majd ha egy-egy szolgálat után a szekrénybe akasztjátok a palástot, vagy éppen a temetőből hazamenve észreveszitek magatokon is, hogy törékeny cserépedények vagytok, nyomorúságokkal, kísértésekkel, bajokkal, ütközésekkel, meglehet még üldöztetésekkel is, ne feledjétek: az örökkévalót hordozzátok. Töltse be a szíveteket hála, és végezzetek mindent hálából, hirdessétek Isten szeretetét, Krisztus kegyelmét, Őt dicsőítve, hálából, hogy ti is megkaptátok azt. Hálából ne akarjatok másnak tetszeni, csak annak, Aki drága vérén megváltott benneteket. Hálából ne akarjatok másnak tetszeni, másnak dicsőséget adni, csak annak az Úr Jézus Krisztusnak, aki szeretettel vár benneteket Isten országába.

Nos hát, most embereknek engedek-é vagy az Istennek? Vagy embernek igyekszem-é tetszeni? Bizonyára, ha még embereknek igyekeznék tetszeni, Krisztus szolgája nem volnék. Hisszük, valljuk és hálát adunk Istennek azért, hogy felőletek jó bizonysággal lehetünk, ti már csak Istennek akartok tetszeni. Áldjon meg benneteket ebben gazdagon a Szentháromság Isten.