Most tudom igazán

Textus: Apostolok Cselekedetei 12:1-14. 11. vers kiemelve

Kedves Testvérek! Sok mindenről lehetne szólni a felolvasott ige alapján, nagy a csábítás. Nekem legjobban az tetszik, ahogy imádkozik a gyülekezet Péterért, a szabadulásáért, és amikor beszalad hozzájuk a szolgálólány és jelenti, hogy Péter zörget a kapun, be kellene őt ereszteni, nyomban kiderül, hogy ez az imádkozó közösség már nem is hiszi azt, amiért imádkozik. Azt mondják Rhódénak: elment az eszed. Ő tovább erősködik, s ekkor azt mondják, hogy Péter angyala az, vagyis úgy gondolnak rá, hogy Péter már meghalt volna. Nagy történet ez, de most nem erről akarok szólni, hanem arról, amit Péter mond magában, miután csodálatos módon megszabadul és egyedül áll az utcán. Mikor szabadult és követte az angyal parancsait, azt hitte, hogy látomást lát. Ám végre magára maradván, ahogy az ige mondja: magához tért ebből a félig révült, elragadtatott állapotból, s így szólt (olvasom újra a verset): „most tudom igazán, hogy az Úr elbocsátotta az Ő angyalát, és megszabadított engem.” Most tudom igazán…

Péter szavának három dimenzióját szeretném ma idehozni. Most tudom igazán…, hogy ami történt, az megtörtént. Ez a „most” nagyon fontos. Az eszmélésnek, a magunkra ébredésnek (vagy ahogy Lukács finoman jelzi: a magunkhoz térésének) olyan a pillanatát jelöli, amit valóban szabad így kifejezni: most. Ilyen minősített pillanatai ritkán vannak az emberi életnek. Ezek a józanodásaink pillanatai, és ezek jófajta józanodások. Milyen nagyszerű, amikor az ember arra józanodik, hogy meggyógyult. Milyen nagyszerű az, amikor az ember arra józanodik, hogy szabad. Milyen nagyszerű, amikor az ember arra eszmél, úgy tér magához, hogy szabad, meggyógyult, tehát megkegyelmezett emberként tér magához. Idézhetnénk a zsoltárt: mikor Isten kihozta az ő gyermekeit a fogságból, mondja a zsoltár olyanok voltunk, mint az álmodók. (Zsoltár 126:1) Hogy miképpen szabadít meg Isten, miképpen megy végbe a gyógyításnak, a szabadításnak, a helyreállításnak egy-egy története, folyamata, az sokszor olyan, mint az álom. Valóban így van.  Amikor gyógyításról beszélünk, s ezt magam is, mint időnként gyógyítók kezére adott ember mondhatom: nem is tudom, miképpen csinálják. Ha valaki nehéz helyzetből, szorosságból, veremből (sőt ne féljünk kimondani, mert ebben igen nagy aktualitása van az igének, hiszen a 21. század sok helyen a világban  keresztyén-üldözést hozott), tehát ha üldöztetésből szabadul valaki, mi is úgy mondjuk, ahogy a zsoltár mondja: olyanok voltunk, mint az álmodók. Mégis, az álom egyszer véget ér, és Isten kegyelméből az álom nem azzal ér véget, hogy az csak álom volt. Ez a nagy kegyelem. Nem arra ébredünk, hogy minden ugyanúgy van, ahogyan volt, mikor elaludtunk, minden ugyanúgy van, ahogyan volt, mikor ebbe a félig bódult, révült, eksztatikus állapotba kerülünk, hanem már az van, amiről azt hittük, hogy álmodjuk. Ez az Isten és az ember útjának egyik nagy titka. Úgy van, valóság az, amit én álomnak gondoltam. Most tudom igazán, hogy Isten elbocsátotta az Ő angyalát és megszabadított engem. Kívánjuk és kérjük, hogy küldjön Isten sok angyalt szabadításra, gyógyításra, jobbításra, életek helyreállítására, adjon Isten sok-sok ilyen álmot, és adjon Isten még több ilyen ébredést, amikor igaz és boldog szívvel mondhatjuk: most tudom.

Péter szavának van egy másik része, erről is kell szólni. Azt mondja: tudom. Tudom, hogy ami velem történt, amit talán álomnak gondoltam, az Istentől való és nem álom. Tehát másik dimenziót nyit meg, hogyha ezt a szót hangsúlyozzuk: tudom. Azt a dimenziót nyitja meg a számunkra, ahova  az ember tudatosan lép be. Azt a dimenziót nyitja meg, ahol nemcsak mintegy ébredve csodálkozunk, hogy lám, valóság a szabadulás, lám, valóság a gyógyulás, itt van a pillanat, itt van a most, hanem tudatossággal lépünk ebbe a térbe, és kimondjuk, hogy a szabadulás, a gyógyulás, a vigasz, a boldog élet nem az álmaink körébe tartozik, hanem Istentől adott, rendelt valóság. Ha tudom azt mondani, amit Péter mond, hogy most már tudom - hadd fordítsam a szavakat kanyarítva, nem teljesen pontosan fordítva, de az értelmét visszaadva: most már tudom - ez azt jelenti, hogy az ember nemcsak az érzésével, nemcsak a gyermeki csodálkozásával, nemcsak mintegy álomból a valóságba térve, az álom ittasultságát  feledve, valóságba józanodva mondja ezt, hanem éppen fordítva: az ember itt a valóságtól ittasul, s isteni kegyelemmel telik el, és elkötelezi magát ennek. Ez a „tudom” sokkal többet jelent, mint egy pillanat rögzítését. Sokkal több ez, mint a diagnózis kiadása: gyógyult, vagy a helyzet rögzítése: szabad, vagy egy állapot megállapítása: valóban úgy van. Péter ebben a szóban (tudom), amit teljesen alanyi, szubjektív módon mond: én tudom, el is kötelezi magát ennek a tudásnak, és  itt kezdődik a keresztyén lét, a keresztyén szolgálat, az Istent dicsőítő hálás élet, itt kezdődik a bemenetel Isten szabadító világába, s ide tudatosan lépünk be. Tudatosan adjuk oda magunkat Isten szabadító erőinek, tudatosan ajánljuk föl magunkat annak, amit a Heidelbergi Káté szavát megfordítva fejezhetünk ki. A káté szépen mondja, szubjektíven: a hitem azt jelenti, hogy tudom, bizonyos vagyok afelől, hogy Isten nemcsak másoknak, hanem nekem is kegyelmet ad. Most itt, az ige alapján hadd fordítsam meg: tudom, hogy Isten nemcsak nekem, hanem másoknak is készített szabadítást, igazságot, kegyelmet, gyógyulást, vigaszt, boldog életet. Péter ebben a mély, megrendítő tapasztalásban, ott egyedül őrök között, s később, mikor kiderül, némileg ironikusan, kicsit megszégyenítően, hogy bár imádkoznak érte, de már lemondottak róla, tehát ezekben tapasztal szabadítást, és elkötelezi magát arra, hogy ennek a szabadításnak a szolgája legyen. Tudom. Immár tudom, nemcsak sejtem, nemcsak remélem, nemcsak gondolom, nemcsak álmodom, hanem tudom, hogy egész valómmal ennek az isteni szabadításnak része, és elkötelezésben eszköze is vagyok.

És végül, hogy ennek a kiáltásnak az utolsó elemét is kielemezzük: most tudom igazán. Itt a görög alétheia szó származéka áll: igazán vagy valósággal. Tudom igazán, mégpedig azt, hogy ez az egész Istentől való. A keresztyén élet legnagyobb kockáztatása minden pillanatban az, hogy összekeverjük a magunk dolgait az Isten dolgaival. Azért  tartunk – gondolom – dogmatikusokat, én is ilyen pórázon vergődöm, hogy dogmatikusok segítsenek nekünk, hogy ne keverjük össze, hogy lássuk világosan és tisztán mi az, amire az én szívem indít, mi az, amire a körülmények, a szociológiai tényezők, a lélektan, az emberi valóság mozdít engem, és mi az, amire tiszta világos meggyőződöttséggel mondom: tudom valósággal, igazán, hogy ez Istentől való. Valóban Isten küldte az Ő angyalát, valóban Ő szabadított meg engem. Pedig hogy is van a történet? Péternek fel kell kelnie, fel kell öltöznie, fel kell vennie a köpenyét, el kell indulnia, át kell haladnia az első őrségen, a második  őrségen, ki kell mennie egy kapun, tehát neki is csinálnia kell valamit. És úgy jó, ha ezen a ponton egyszer s mindenkorra revízió alá vesszük, és  a közmondások világába, a dogmatikailag kétes tételek világába utaljuk azt, amit oly gyakran szoktunk mondani: segíts magadon, és az Isten is megsegít. Péter azt mondja: igazán tudom, hogy Isten szabadított meg, és nem azt mondja: de jól együttműködtünk, Uram. Köszönöm, hogy jött az angyal, és elvégezte azt, amit én nem tudtam elvégezni, én meg hozzátettem azt, amit nekem kellett megcsinálni. Milyen jó páros vagyunk mi így együtt. Péter kizárólagossággal szól Istenről, mert itt ez a szó: valósággal tudom, igazsággal tudom, teljességgel tudom, kizárólagosságot is magába foglal, jól megalapozott keresztyén ítéletet: tudom, hogy Isten volt az, Aki engem megszabadított. Ezzel pedig azt is kimondja Péter, hogy ez az, amit érdemes tudni. Ez az, amiért érdemes egy pillanatban föleszmélni, és azt mondani: most.  Itt van ez az isteni most. Ahogy Pál apostollal mondjuk együtt: „ímé itt a kellemetes idő, ímé itt az üdvösség napja” (2Korinthus 6:2) - most van itt a kegyelem, most van itt a szabadulás órája, most érkezett az Istennek a kegyelme. Ezt érdemes igazán tudni.

Arra buzdítok mindenkit ennek az igének a fényében, hogy miközben ezerfelé tekintve próbáljuk megélni, megvalósítani azt, amire elkötelezzük magunkat ebben a szóban, meggyőződésben, hogy tudom, s abban a mély keresztyén tapasztalatban, hogy Isten ajándékozva bevon engem az Ő csodálatos munkájába, miközben belépünk ebbe a dimenzióba, arra buzdítok mindenkit, hogy közben soha egy pillanatra ne felejtse el a különbséget, és soha egy pillanatra ne felejtse Péter szavát, s tegye hangsúlyossá: igazán, valósággal tudom, Isten volt az, aki megszabadított engem. Mert ezt érdemes tudni. Vagy még egyszerűbben szólva: azt érdemes tudni, amit megszabadított emberként tudunk. Ez Isten kegyelmének a munkája. Sok mindent tudhatunk, sejthetünk, remélhetünk, sok minden a miénk a hagyományban, a vigasztalásokból, ezerféle érintésből, sok mindent tudunk, amikor úgy vagyunk, ahogy vagyunk. De amit igazán érdemes tudni, amihez igazán érdemes odakötni magunkat, azt Isten úgy adja meg nekünk, hogy a szabadságunkban adja meg. Milyen érdekes paradoxon: Péter kezéről lepattan a bilincs, az őrök átszundikálják ezt a történetet, Péter megszabadul, ám ebben a szóban, hogy „most tudom igazán” - itt köti meg magát valósággal Istenhez, az egyedüli szabadítóhoz. Akkor lehetünk igazán és teljesen Isten szeretetének a foglyai, ha ezt szabadságban tesszük. Most tudom igazán... Adjon Isten mindenkinek boldog ébredést álomból a szabadítás valóságára. Adjon Isten mindenkinek hitében mély meggyőződést, megsemmisíthetetlen tapasztalatot: tudom, hogy ez nem álom volt, tudom, hogy ezt Isten cselekedte. És adjon Isten mindenkinek az isteni szabadításban igaz és teljes elkötelezést. Ezt érdemes igazán tudni. Azt érdemes igazán tudni, amit szabadságban kapunk meg. Ámen

Imádkozzunk: Köszönjük, Urunk, hogy úgy hívsz bennünket Krisztus által szabadságra, úgy munkálod életünkben a gyógyulást, a szabadulást, a terhek leoldozását, a teljes igazságra való eljutást, hogy közben megnyitod nekünk a Te titokzatos világodat, és elhívsz, hogy Neked éljünk, szabadító munkáidnak, szeretetednek. Köszönjük, hogy ma olyanok munkájáért adhatunk hálát, akik igaz szívvel kötelezték el magukat kegyelmed által az élő hitben. Kérjük Szentlelked erőit, kérjük a boldog józanodást, kérjük a szabad elkötelezést, kérjük a boldog bizonyosságot. Krisztusért, a mi Urunkért, hallgass meg bennünket! Ámen

2011. január 29. Dizseri-díj átadásán